Ha szeretem, baj, hogy ezt mondtam?

18 éves koromban megismertem a baráti társaságom által egy fiút, és jóban lettünk. Szépen lassan belezúgtam, " barátság extrákkal " lett közöttünk, remélve, hogy majd biztosan belém szeret... Közben amíg volt ez közöttünk, neki barátnője lett, amiről nekem elfelejtett beszélni. Tudtam a lányról, mégis féltem felhozni kettőnk között. Mert féltem, hogy azt mondja, hogy akkor jó, soha többet ne beszéljünk, ne találkozzunk. Vagy hogy beismeri, hogy igen, mennyire szerelmes. Így pedig nyugtattam magam, hogy ő hazudik nekem, én nem tehetek semmiről, hiszen "papíron" én nem tudom, hogy a szeretője vagyok. Közben persze reménykedtem, hogy elhagyja miattam majd a lányt... Különösen azért fájt amúgy, mert nekem mindig azzal jött, hogy én hozzá éretlen vagyok, meg túl tapasztalatlan, erre 21 éves létére összejött egy 15 évessel (én akkor 19 voltam, szóval az a 2 év közöttünk nem sokat számított szerintem). Teltek a hetek, hónapok, én persze vártam, hogy szakítsanak. Ez megtörtént, és gondoltam hurrá itt van az én időm. De azt mondta, hogy ő nem akar kapcsolatot, magányos farkas és nem való neki a párkapcsolat... Ezután 2 hónappal ismét lett egy barátnője (nem én) :) Ott nagyon összetörtem, hogy én tényleg a legkeményebb vizsgám előtt is elutaztam hozzá Pestre azért, mert unatkozott. Vagy megbeszéltük, hogy eljön hozzám, egész délután és este sütöttem, főztem, mire este 10-kor írt, hogy nagyon másnapos és mégsem jön, mert inkább alszik. Vagy pl. ő autóval jár 17 éves kora óta MINDENHOVA. De tényleg, vezetett már Spanyolországig, Pesten is mindenhova azzal jár, kb 3 évente új autót kap. Ezzel szemben nekem nincs saját autóm, anyukámét használom, ha hazamegyek az egyetemről. Ritkán vezetek, azt is egy kisvárosban. Tehát nem mondanám, hogy rutinos sofőr lennék autópályán, vagy Budapesten. Ezért én mindig vonatoztam hozzá, aztán még áttömegközlekedtem magam Budára a lakásához, ez nekem 4-5 óra volt, ha sehol nem volt késés, fennakadás. Ő autóval 1-1,5 óra alatt itt volt, de kétszer jött csak, amúgy az volt a kifogása, hogy "nincs pénze", vagy hogy "fáradt". De még arra sem vette a fáradtságot, hogy az állomásra értem jöjjön, mert hogy van villamos, meg metró, menjek azzal... Ahogy telt az idő, egyre rosszabb lett. Folyamatosan bántott (szavakkal), tönkretette az önbecsülésemet. Persze ő hibátlan volt, mindig én voltam a buta, tudatlan. Ugye ott volt a barátnője is, az is rosszul esett, hogy én ott voltam neki, mégsem velem jött össze, hanem simán ismerkedett mással, én meg megkaptam a szokásos "nem állok készen egy kapcsolatra" dumát. Rengeteget tűrtem, vártam, de szépen lassan betelt a pohár. Egyszer szedtem össze a bátorságom, és mondtam meg neki a véleményemet őszintén, ott pontot tettem a közöttünk lévő dolgok végére. Ennek más több, mint egy éve. Néha hiányzik, igen. Főleg, amikor Pesten járok, vagy valami olyan zene szól, amit mindig a kocsijában hallgattunk, vagy olyan sorozatot nézek, amit vele is. Vannak dolgok, amiket szívesen elmesélnék, megmutatnék neki, vagy csak úgy dumálnék vele. De aztán eszembe jut, hogy az utolsó fél évben, amíg jóban voltunk, szinte minden nap sírtam miatta. Hogy folyton azon gondolkoztam, amikor nem írt, hogy vajon azért nem ír-e, mert éppen a barátnőjével van?! Folyton kérdezgettem, mert próbáltam beszélgetni, vagy a kedvében járni, de ettől csak ideges lett, hogy nekem mennyire f_sz kérdéseim vannak és miért nem bírom befogni. De tudtam, hogyha rajta múlik, akkor nem fogunk beszélgetni, max akkor, ha éppen szexelni akar. Ott is igazából a végén már azon felkapta a vizet, ha szerettem volna, ha kicsit kedvesebb... Pl rám írt azzal, hogy "szex?", és mondtam , hogy nekem ez rosszul esik, mintha valami tárgy lennék és tök jó lenne,ha néha kedvesebb lenne, vagy flörtölne, mint ahogy régen tette. Ezen mindig megharagudott, és utána napokig nem írt, meg hogy ő nem könyörög. De nem könyörgés vártam, csak hogy érdeklődjön, beszélgessünk. Ott voltam 22 évesen és rájöttem, hogy én éveket pazaroltam el valakire, akire heteket sem lett volna szabad. Döntöttem, és vége lett. Azóta sokkal jobb az életem, boldogabb vagyok. Már nem nézem percenként a telefont, hogy elérhető-e, írt-e, vagy tett-e ki storyt, képet. Miután "offoltam", úgy éreztem, mintha egy nehéz súlyt dobtam volna le a lelkemről. De mint írtam, néha még hiányzik és egy részem szerintem mindig fogja szeretni valamilyen szinten. Most megint az utamba sodorta az élet, de csak egy bulin találkoztunk otthon (ugyanaz a szülővárosunk). Próbáltam kerülni, de csak írt másnap, hogy ezer éve nem látott, mi van velem és hogy kivirultam. Beszélgettünk elég sokat így egész héten, és tegnap megkérdezte, hogyha úgy hozná az élet, adnék-e nekünk még egy esélyt, de mint egy pár. Erre pedig mondtam, hogy nem. Nem azért, hogy játsszam az elérhetetlent, hanem mert így gondolom. Lezártam magamban, eltemettem, elengedtem. Ő meg azzal jön, hogy dehát a szerelem nem múlik el csak úgy (elmondtam neki, hogy nagyon belé voltam zúgva), meg hogy máshogy állna hozzám egy párkapcsolatban. De annyiszor megbántott és olyan csúnyán beszélt velem sokszor, hogy aki ezt megteszi egy szexkapcsolatban, az egy párkapcsolatban is simán. Mégis valahol rosszul érzem magam, mert lehet ez volt az az esély, amire éveket vártam. Vagy ez csak a nosztalgia miatt van?