Lehet még esélyem nála? 18/L

Egy évvel ezelőtt megismerkedtem életem szerelmével. Tinderen találtuk meg egymást, bár egyikünk sem szereti a Tindert, csak kipróbáltuk. Randizgattunk, összejöttünk. Sok közös van bennünk, sokat beszélgettünk, teljesen egymásba szerettünk. Kb. 3 hónap után viszont előjöttek olyan dolgok, amik elkezdték szabotálni a kapcsolatunkat. Mivel én akkor 17 éves voltam, ő meg 26, a barátai cikizték miattam és a volt barátnője is mindenkinek továbbadta, de ennek ellenére barátok maradtak az exével, ami nem tetszett nekem. Megszakította a kapcsolatot a legjobb barátjával, mert úgy érezte, ezzel hátba támadta. Aztán az exével is halványodott a barátság, mert az ex még 2 év után is gyengéd érzelmeket táplál iránta(4 évig voltak együtt, de nem volt belé igazán szerelmes, csak szerette és több volt, mint barátság). Azt tudni kell rólam, hogy szociális fóbiám van, ezért nagyon nehéz emberi kapcsolatokat létrehoznom, így a barátaival és a családjával nem igazán sikerült megkedveltetnem magam. Az én családom elég szegény, az apám művész és munkanélküli, az anyám hoz haza több pénzt. A szüleim sosem törődtek velem igazán, anya már évek óta máshol dolgozik, szinte anya nélkül nőttem fel. Az ő családja teljesen hagyományos és vagyonos. Ezért az ő szülei rossz véleménnyel vannak a családomról. Nagyon önbizalomhiányos vagyok, ezért a szüleinek a megjegyzéseit mindig magamra vettem. Úgy éreztem mindig olyan dolog miatt hibáztatnak, amiről nem tehetek. Aztán kiderült, hogy még a kapcsolatunk elején, volt egy B terve, de az is elhalt, viszont én nagyon féltékeny lettem. Úgy éreztem nem elég a feltétel nélküli szerelem ide, nagyok az elvárások velem szemben. Fél év után érzelmi mélypontra kerültem, úgy éreztem, mindenki ok nélkül utál engem és keresztbe akar tenni nekem. Még a legjobb barátnőm is elhagyott, mert féltékeny volt a kapcsolatomra. Egy nap úgy éreztem nincs értelme az életemnek, mert külső tényezők ellehetetlenítik az szerelmemmel való együttlétet. Szinte vele laktam, de nála illegális bevándorlónak éreztem magam, kulcsom sem volt, nem volt pénzem belefizetni semmibe. Otthon meg csak szimplán magányos vagyok. Amennyi pénzem volt, mindig odaadtam neki, sosem használtam ki, a szülei mégis azt állították rólam, hogy hálátlan vagyok. Idealista vagyok és nem tudom kimutatni az örömömet egy tárgy iránt(pl. karácsonyi ajándék a szüleitől). Mélypont következett, meg akartam halni. Öngyilkosságot kíséreltem meg, egy napig kórházban voltam. Ez sajnos pont az apukája születésnapját előzte meg. Két hétig alig beszéltünk, letiltott. Majd lassan visszaalakult a kapcsolatunk, de már a családja meg a barátai folyton ellenem beszéltek. Volt több veszekedésünk emiatt, meg azért, mert elmondta az exének a történteket. Ennek ellenére együtt voltunk és szerettük egymást. A legutóbbi vitánk után fogalmazódott meg benne, hogy ő nem akar olyan barátnőt, aki mindig felhozza a sérelmeit és ezzel elrontja a napját. Ezért szakított velem. Utána találkoztunk még beszélgetni, 3 napig nála voltam, jól éreztük magunkat. Amikor elváltunk, elsietett, de láttam, hogy leveszi a szemüvegét és sír. Még mindig szenvedélyesen szeretjük egymást, de ő úgy érezte nincs ebben a helyzetben más megoldás, én pedig még mindig hiszek a szerelemben és nem hagyhatom veszni mások miatt. Rájöttem, hogy a sorsomat én irányítom, és ha most hagyom elmenni akkor egy ajtó végleg bezárul a boldogságom kulcsával.