Mit tegyek, ha már egészségügyi problémáim is vannak a szakítástól?

3 éves kapcsolatomnak lett vége nemrég.

Nem volt tökéletes kapcsolat, azonban mindennél és a környezetünkben szó szerint mindenkinél jobban szerettük egymást, kapaszkodtunk egymásba, segítettük egymást. Sokszor kihúztuk egymást a szarból, mindketten biztos pontként tekintettünk a másikra. Emellett volt benne adok-kapok (a legtöbb verbális pofont sajnos én adtam), veszekedések, véres vitázások, de talán ez adta meg a kapcsolat sava-borsát, járult hozzá ahhoz, hogy ne legyen unalmas.

Történt aztán, hogy tavaly szeptemberben mindketten egyetemre kerültünk, ez fizikailag szétválasztott minket, de hittünk benne, hogy ki fogunk tartani egymás mellett távkapcsolatban is. Minden hétvégén volt alkalmunk találkozni.

A történetben pedig itt jön a csavar: van egy szenvedélyem, mely kisgyerekkorom óta kísér és időigényes. Amíg a lakóhelyemhez közel éltem, addig problémamentesen tudtam a párkapcsolatom mellett is élni ennek, azonban az elköltözés óta csak a hétvégék állnak rendelkezésre. Nem bírtam ki, hogy ne csináljam és annyira belemerültem, hogy szegény (volt) csajomat hosszú hónapokig szinte teljesen elhanyagoltam. Ez ahhoz vezetett, hogy társkeresőre regisztrált, majd ismerkedni kezdett egy másik sráccal. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez egyértelmű megcsalás volt, hozzá kell tegyem, hogy a (volt) párom rendszeresen szólt, kongatta a vészharangot, hogy ha nem változtatok a prioritáson, akkor szakítani fog.

Nem tudom magamnak mással magyarázni ezt a jelenséget, minthogy az őt igénylő részem egyszerűen elaludt erre a pár hónapra. Nem vettem észre az igenis létező és egyértelmű jeleket, nem vettem komolyan semmilyen intő szót.

Mígnem e hónap elején megtörtént a késdöfés: elhagyott életem szerelme. Ez persze azonnal felébresztett és el is kezdtem kapálózni, megváltozni, elhatározásokat tenni, de már késő volt, összejöttek azzal a másikkal.

A történteket egyszerűen nem tudom feldolgozni. Gyakorlatilag bármit teszek, bárkihez és bármihez fordulok, a testem és lelkem nem tudja befogadni, hogy Ő számomra nincs többé. Már egy ideje nem, vagy csak nagyon keveset tudok enni, ma pedig egy kiadósat hánytam is. Emiatt már teljesen gyengének érzem magam, kórházba viszont nem akarok menni.

Nem szeretnék meghalni, mert 23 évesen még előttem az élet és komoly céljaim is vannak (voltak), de most valahogy úgy érzem, a testem se nagyon tud már ebben az állapotban tovább élni.

Úgy érzem, nem lenne csacsiság az ésszerűség határain belül mindenem feláldozni érte. Csak hát sajnos az időgépet még fel sem találták...:/

Meg kell jegyeznem azt is, hogy amíg össze nem hozott ezzel a felettébb különleges leányzóval a sors, rengeteg lánnyal beszéltem és volt is dolgom. Rajta kívül az eddigi leghosszabb kapcsolatom másfél hónapig tartott. Volt szebb, volt okosabb, de olyan egy sem, akinél 3 évig gyakorlatilag egyfolytában az "egymásnak születtünk" érzés töltött volna el. Tehát nem egy szűz kisfiú picsogását láthattátok.