Normális ez így? Mehetek dokihoz? Nem tudom elmondani senkinek, hogy hiányzik.

Kereken két hónapja szakítottam volt barátnőmmel, egy négy éves kapcsolat után. Többnyire én voltam a hibás, a karrierépítés közben abszolút megfeledkeztem róla többször is, illetve a munkahelyi problémákat is hazavittem.

Sajnos volt, hogy ki is mondtam neki, hogy néha teher számomra, de nem fogtam fel, hogy mit is mondtam, és hogy ez benne milyen károkat okozott.

Ezért keresett mást magának, először tavaly szeptemberben, majd miután helyrehoztuk azt a botlást, idén júniusban.

Mindkét esetben én mondtam ki a kapcsolat végét.

Már tavaly szeptemberben is hülyének néztek a barátaim, mert nem dobtam ki végleg azonnal, hanem adtam még egy esélyt magunknak.

Most tisztában vagyok azzal, hogy végleg el kell engednem, nem szabad keresnem. Nem is hallottam róla semmit egy hónapja, akkor is csak a szétköltözésünk adminisztrációját intéztük.

Amikor a barátaim megkérdezik, hogy hiányzik-e, mindig hazudnom kell, mert azt mondom, hogy természetesen nem! Pedig nagyon hiányzik, hiszen a botlásai ellenére számomra a világ legértékesebb embere volt ő.

Ma is végigolvastam az utolsó messenger-beszélgetéseink néhány napját, hogy minél jobban utáljam őt, de nem megy.

A sportolás, és a más lányokkal randizás sem segített rajtam. Azóta találkoztam jó pár lánnyal, de mindenkiben őt keresem.

Ő már mással van (azzal, akivel mindkétszer megcsalt), ezt tiszteletben tartom. Ráadásul maga a tény, hogy mással alszik, mással él, nem zavar, csak az, hogy egy olyan értékes embert veszítettem el, mint ami ő volt számomra.

Az a gyanúm, hogy nem gyászoltam meg a kapcsolatot. De halvány lila gőzöm sincs, hogy hogyan kell meggyászolni. A netes cikkek erről mind bullshitek, hiszen egyik cikkíró sem ismeri a történetünket.

Mit tegyek? Hogyan gyászoljak? Menjek pszihomókushoz?

Egyik estémet sem töltöm otthon magányosan, sokat vagyok a családommal, barátaimmal. És mégis úgy érzem, hogy az idő múlásával csak egyre jobban hiányzik.