10+ év, elmúlt a szerelem, ez lenne a helyes lépés? Van helyes lépés?

Hosszú lesz, köszönöm ha elolvastad. Ha esetleg van tapasztalatod ilyen téren, külön megköszönöm, ha válaszolsz.

Párommal több, mint tíz éve együtt vagyunk. Az utóbbi időszak nagyon nehéz volt.

Alapvetően egyezünk. Egyféleképpen látjuk a világot, a családot érintő kérdéseket, még ennyi idő után is állandóan beszélgetünk, egy tőről fakadt humorérzékkel rendelkezünk. Soha nem féltékenykedtünk, soha sem korlátoztuk a másikat (semmiben). Megvoltak a közös terveink, házasság, lakásvásárlás, ezekben is egy hullámhosszon voltunk. Azonban van egy dolog, amiben különbözünk. Én ezt nem tartottam olyan kirívóan fontosnak, sőt, ahogy telt az idő, úgy tűnt egyre lényegtelenebbnek. Régóta szóba se került közöttünk. Ő aktívabb típus, én kevésbé. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem mentünk sehová, de ő ennél többre vágyott, spontán megmozdulásokra. Neki ez nagyon fontos. Ebben az évben ez elkezdte egyre jobban zavarni - azonban ezt nem mondta, nem adta ki magából, jelzéseket sem küldött. Úgy gondolta, majd megoldja, legyűri magában. Tudja, hogy ez nagyon nagy hiba volt, hiszen ha jelzi, hogy mi hiányzik, teszünk ellene. Ezért hibáztathatnám, de nem teszem, tudja, hogy ezt a részét elbaltázta. Azonban túl sokáig őrlődött és egyszer kibukott belőle a dolog (igaz, akkor is harapófogóval kellett kihúzni belőle, hogy mi nyomasztja ennyire, mert akkor már látszott rajta hetek óta, hogy valami baja van). Akkor kiborult a bili, ahogy utólag fogalmazott.

Azt mondja, hogy emiatt úgy érzi eltávolodott. Elmúlt a szerelem. Több, hosszú beszélgetésen vagyunk túl, mindent alaposan átrágtunk, hol kiabálva, hol sírva (mármint ő). Bűntudata van, hogy most így érez. Én nagyon szeretem őt, szeretem a közös életünket, és alapvetően régi vágású srác vagyok: bármit megtennék érte. Ha kell, akkor elengedem - bár beledöglök, de elengedem. Kértem tőle, hogy adjunk egy esélyt magunknak, anélkül ne dobjuk el a kapcsolatunkat. Mivel ez a helyzet teljesen padlóra tett minket, a közös helyen tartózkodás most tarthatatlan volt, viszont azt nem akarta, hogy pakoljak össze és költözzek el (felajánlottam, hogy ezt szeretné, akkor én nem állok az útjába), az egyetlen esélyt abban láttuk, hogy hagyjuk lecsillapodni és leülepedni a dolgokat. Egy picit elengedjük egymást - én most hazajöttem és a következő időben, hetekben nem keressük egymást, nem beszélünk, nem írunk. Természetesen a fene megesz, de tudom, hogy ez most nagyon kell. Pár hét múlva megkeresem küldetek egy csokrot és aznapra randira hívom. Épp úgy, mint az elején, csak egy kávéra. Aztán ha jól sikerül, akkor egy mozira. Egy vacsira. Egy koncertre. Egy sétára. Apró lépésekkel. Megpróbálom visszahódítani a szívét és azt hiszem ez sehogy máshogy nem működhet. Azt mondta szerinte is csak így működhet, de nem mer ígérni semmit. Rosszul gondolkozok? Vagy egyáltalán nincs megoldás? Hiszem, hogy ahol égett a tűz, ott van parázs, ami feléleszthető és úgy gondolom, hogy ő most nagyon össze van zavarodva, mert nagyon felőrölte saját magát - ahelyett, hogy közösen oldottuk volna meg ezt a gondot, ami akkor nem is lett volna akkora gond. Elhiszem, hogy most úgy érzi, már nem szerelmes (szeretni szeret, de nem vonzódik), de hiszek benne, hogy ha letisztul a fejében a helyzet, akkor látja majd kívülről a kapcsolatunkat. Viszont úgy gondolom, hogy ~1 hónapnál több idő erre nem kell. Ha az alatt sem érzi majd, hogy hiányzom az életéből, akkor összeszorított fogakkal, kemény időszakkal, sok szenvedéssel, de elengedem. Mert szeretem. Rosszul gondolkozom?

32/F