Mégis milyen ember lennék, ha megmondanám neki az igazat? Vannak kivételek, mikor érdemes inkább hazudni?

Az elsők voltunk egymásnak. 2 évig voltunk együtt, majd szakított velem, mert "már nem szeretett". Tudom hogy szeretett, de úgy gondolta jobb is akad nálam. Akkor nagyon fájt, de nem haltam bele. Eltelt 6 év. Újra találkoztunk. Nem voltunk rosszba, de nem beszéltünk. Ha találkoztunk váltottunk pár szót.

A csávó totál le van lakva, olyan igénytelen, hogy el sem hittem, és teljesen meg van törve. Annyit tudtam, hogy volt egy komoly kapcsolata utánam, meg több kisebb...

Szóval a minap beszélgettünk, mert talélkoztunk véletlenül. Először nem ismertem fel, majd leszólított.

Igazából örülök, hogy láttam és nagyon érdeklődő voltam felőle. Mondta hogy nagyon le van (látszott is) hogy non-stop dolgozik és hogy kilátástalan az élete. Van szerető családi háttere, de ugye a párját nm találja. Én azóta jegyben járok.

Kiöntötte a szívét, hogy mennyire jó volt velem, és hogy mindent másképpen csinálna és megbecsülne. Nekem ezek üres szavak voltak, bár ő komolyan gondolta. Semmit nem éreztem közben. Az okát is tudom. Szakítás után 2 évre döbbentem rá, hogy én valójában őt nem szerettem sosem. A szerelem gondolatába voltam szerelmes és abba a MI-be, amit közösen alkottunk. Szuperül összeillettünk, külsőleg, belsőleg. Ezt tudutuk és mindenki ezt is mondta.

És most megkérdezte, hogy szerettem-e őt. Én pedig azt hazudtam neki, hogy igen. Igazából eszméletlenül szánom őt. Tisztelem is, mindig tiszteltem, hisz jó volt hozzám (bár egyszer bántott), és hálás vagyok neki sokmindenért (pl. azért is hogy szakított).

Elmeséltem a vőlegényemnek, és kiakadt, hogy miért hazudtam neki. Igazából kb. sok évig megint nem is fogunk találkozni, beszélni sem beszélünk és a srácban sem keltettem hiú ábrándokat. Szerintem jobbá tettem ezzel a napját, sőt, valamiféle reményt adtam neki, hogy mégis szerethető.

Szerintetek jól döntöttem?