Jól döntöttem? Bizonytalan szakítás. Lent a többit.

Ügyes vagy és büszke lehetsz magadra mert ezt a döntést meghoztad. Nagyon sok nő erre nem képes. Tudtál nyugodt fejjel gondolkozni, átláttad hogy ez így nem fog működni.

Nagyon fontos hogy egy párkapcsolatban a felek hasonló nevelést kapjanak, különben előjönnek ezek a problémák mint nálatok.

Nálam ugyanez volt csak én reménykedtem hogy megváltozik.

De nem tudott, végül ez rengeteg problémát generált, aztán betelt a pohár és beadtam a válópert.

Szerintem jól döntöttél, majd találsz hozzád illő férfit idővel.

Hosszú kérdéshez részletes válasz dukál. ;-)

Nos, én azt mondom, teljesen jól döntöttél. Ahol már kétségek vannak - és nincs mód azok megszüntetésére - ott szakítani KELL. Az természetes, hogy az ember nem biztos a dolgában, hiszen azért legtöbbször nem úgy romlik meg egy kapcsolat, hogy egyik pillanatban minden tökéletes, a másikban meg már ősellenségek vagytok. Ez egy hosszú folyamat, amit ha nem lehet megfordítani, akkor nem szabad megvárni a végét, mert azzal mindenki csak veszít.

Az pedig, hogy lelkiismeretfurdalásod van, hogy szakítottál azok után, hogy mennyit köszönhetsz neki? NE legyen. Itt sem a múltat kell nézni, hanem a jelent és a jövőt. Igen, te sokat köszönhetsz neki, meg ő is nagyon sokat köszönhet neked. De hosszabb távon nem működött, és a jövőben pláne nem működött volna. Hülyeség lenne valakivel pusztán hálából együtt maradni.

Ennyit nagy vonalakban, az egyes részletekről pedig következzen a véleményem:

Önmagában az, ha a szülőknek nem szimpi az új barátnő, még nem feltétlen szakítóok. Csak ahhoz a srácnak is helyén kell kezelni a dolgokat. Én mondjuk szerencsére nem kerültem olyan helyzetbe, hogy bármelyik barátnőmet ellenezték volna (lány barát miatt már vesztem össze apámmal, de ez most más tészta), legfeljebb apám kicsit morcoskodott, hogy szerinte ez meg az nem lesz rendben, de nagy ellenállás eddig nem volt. De ha lett volna, semmiképp nem löktem volna a barátnőmet a csatatér kellős közepére. Mint ahogy az történt veled. Lehetett volna helyén kezelni a dolgokat, ha két ember nem kedveli egymást, akkor minimalizálni kell a találkozások mértékét. Nem pedig elrángatni oda minden hétvégén. Főleg, ha már gyakorlatilag nálad lakott, akkor a minimum az lett volna, hogy kiáll melletted, nem pedig holmi anyámasszonykatonájaként bólogat anyucinak-apucinak, bármi van.

"Voltak összezörrenések és sírt is ami nálam pláne kiverte a biztosítékot."

Ezzel az egy dologgal nem tudok egyetérteni. Nehogy már az legyen a baj, ha valaki érzékenyebb... persze, a te dolgod, de hidd el, többet ér az, ha valaki sír, mint ha valaki rezzenéstelen arccal bánt. Szóval szerintem ebben a történetben pont ez kéne, hogy a legkevésbé verje ki a biztosítékot. De persze a te dolgod.

Ami a családjukat illeti, tipikus diszfunkcionális kirakatcsalád. Ahol egy a lényeg, hogy a látszat, a felszín tökéletes legyen (legalábbis szerintük), de hogy egyáltalán maga a család a legkisebb mértékben működik-e, az már senkit nem érdekel. Ismerem az ilyet jól, két exem is ilyen családi háttérrel rendelkezett. Nem részletezném, hogy miket láttam ott, de a családon belüli molesztálástól kezdve a mindennapos bántalmazásig volt minden ezen kirakatcsaládoknál.

Normális helyen meg természetesen nem azt fogják nézni, hogy milyen papírjaid vannak, és/vagy hogy mennyire vastag a pénztárcád, hanem azt, hogy a fiuk/lányuk boldog legyen azzal, akit szeret. Ennyi.

Az pedig, hogy valaki szakmunkás vagy diplomás, semmit nem mond el arról, hogy ő valójában milyen ember, de igazából még arról se sokat, hogy mennyire értelmes.

"Idővel azon kaptam magam, hogy ideköltözött, ide hordta a cuccait, persze mivel megkedveltem és megszerettem titkon örültem is neki, de korainak találtam."

Én is annak találom, bár szerintem jobban jártál volna, ha mindenért inkább szólsz, és megpróbáljátok megbeszélni, mintsem szótlanul eltűrsz mindent, és aztán a végén már ott találjátok magatokat, hogy a sok megbeszéletlen probléma miatt már nem működik a kapcsolat.

"Mivel tőlünk az állomás gyalog 20 percre van és ő vonattal járt dolgozni minden reggel korán felkeltem vele és levittem az állomásra plusz reggelit venni."

Na, ez az, amire már azt mondom, hogy túlzás.

Nem tudom, hogy mennyire beszéltél neki róla, hogy ez neked még mennyire sok, de úgy sejtem, ezt is inkább magadban tartottad, mintsem elmondd neki. Amivel csak az a baj, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát.

A srác részéről sem értem, nekem a pofám szakadt volna le, ha elvártam volna, hogy az épp csak lábadozó barátnőm tök feleslegesen minden nap hajnalban keljen, és kiszolgáljon. Eszembe nem jutott volna pár perc gyaloglás miatt felesleges terhelésnek kitenni. Akkor sem, ha makk egészséges, elvégre kaját tudok csinálni magamnak, és 20 perc gyaloglás pedig kifejezetten egészséges. És még azt se mondhatnám, hogy nagyritkán látjátok egymást, mert oké, amikor én a 400km-re lakó barátnőmnél aludtam, és kora reggel kellett hazaindulnom, teljesen megértem, hogy felkelt elkísérni az állomásra. De most ha minden nap látnánk egymást, tök más helyzet lenne.

Azt persze tényleg nem tudom, nem írtad, hogy te ezt jelezted-e neki. Mert ha viszont úgy mutattad, mint ha örömmel, lelkesedéssel kelnél fel minden reggel, és jól esne őt kivinned az állomásra, akkor mondjuk nem őt kéne ezért hibáztatni. Azért írom ezt a verziót is le, mert nem részletezted, hogy mennyire adtad a tudtára, hogy neked ez túl nagy teher.

"azok a nehézségek amik vele voltak számomra nevetségesnek tűntek. Munkahelyi piszkálódás stb."

Ez olyan dolog, hogy neked nevetséges. Másnak lehet, hogy nem. Megint csak nem tudom, hogy milyen jellegű, milyen erejű dolgokról volt szó, mert mondjuk apróságokon tényleg felesleges lovagolni, de bizony van, hogy tényleg nagyon ki tudja meríteni az embert a munkahelyi stressz. Én soha nem csináltam belőle problémát, ha a barátnőm a munkájáról, vagy a tanulásról panaszkodott, számomra természetes, hogy egy kapcsolatban nem csak az örömről, hanem a problémákról is beszámolunk egymásnak. És bizony volt sokszor, ami szerintem jelentéktelen apróság volt, de eszem ágába nem jutott volna rossz néven venni. Neki valamiért az fontos volt, én meg vagyok annyira empatikus, hogy mellette legyek akkor is, ha épp valami nem túl fontos dolog miatt van rossz passzban.

"és még én vigasztaltam"

Ami mint mondtam, szerintem alapvető dolog egy kapcsolatban.

"Én megértem, hogy egy szülő sem akarja, hogy a gyereke egy ex agydaganatos lánnyal járjon"

Én meg nem.

Ha lesz gyerekem, és szerelmes lesz, fel sem merülne szempontként, hogy na, volt-e a kiszemeltednek valami komolyabb betegsége? Mert egyszerűen ez tök irreleváns a leendő gyerekem boldogsága szempontjából. De szüleimtől sem merült fel egyszer sem, hogy na, miért olyat választottál, akinek volt valami komoly betegsége. Én ezt eléggé primitív és rosszindulatú dolognak érzem.

"Sokszor elment sörözni, haverozni, amit utólag bánt és jött mindig az, hogy ő ezeket velem szerette volna. De nekem még nem ment..."

Igen, itt tipikusan úgy tűnik, hogy nagyon más a személyiségetek, és egyikőtök sem kompromisszumkész. De sörözés helyett simán lehetett volna valami közös programot szervezni. Nem kell ahhoz szórakozóhelyre menni, meg vedelni... másképp is lehet lazítani.

"Semmilyen alapvető dolgot nem tanítottak meg neki pl. miért kell fagyálló a kocsiba stb. Állandóan kérdez és tényleg alapvető dolgokat."

És???????

Ne haragudj, de ez hasonlóan felszínes és buta kifogás, mint amiket ő és a családja vágtak hozzád.

Az, hogy kinek mi az alapvető, az iszonyatosan szubjektív dolog. Nekem például alapvető, hogy hogy hogy kell egy számítógépben merevlemezt cserélni. Alapvető, hogy hogyan kell deriválni. Alapvető, hogy hogyan kell paradicsomot kacsolni. Másnak meg más az alapvető. De úgy gondolom, ennek nem szabadna gondot okozni. Mi van, ha megkérdez valamit, ami neked alapvető, de ő nem tud? Nem mindenkit vonz a gépjármű-téma. Egész biztos, hogy rengeteg olyan dolog van, ami meg neki volt alapvető, és neked nem.

De én azt mondom, valahol pont ez a szép abban, ha két különböző ember találkozik. Mindketten tanulhatnak a másiktól, megismerhetik a másik érdeklődési körét, ami szerintem egy kifejezetten izgalmas dolog. Eszembe nem jutott volna valakit azért lenézni, mert más területek számítanak neki "alapvetőnek", mint nekem.

"inkább csak szeretetre vágytam, nem éreztem azt az elsöprő szerelmet"

Na, itt követted el a legnagyobb hibát. Nálam legalábbis alapszabály, hogy barátságból nem jövünk össze senkivel. Ha csak szeretetre vágysz, akkor keress inkább barátokat, ha fontos, hogy fiú legyen, akkor fiúbarátot. De egy ilyen erőltetett kapcsolatból ritkán sül ki az, hogy majd idővel fellobban a hatalmas szerelem, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Összegezve: egyszerűen nem illettetek össze, és amúgy sem volt működőképes ez a kapcsolat.

Persze, a te életed, de én azért megszívlelendőnek tartom az alábbi tanácsokat:

- Csak olyannal jöjj össze, aki felvállal és kiáll melletted. Nem csak arról van szó, hogy mer mutatkozni veled mások előtt, hanem arról is, hogy melléd álljon, ha szükséges. És a te érdekeidet nézze.

- Ha már összejöttetek, legyen meg a kellő kommunikáció. Nem tudom, hogy ez mennyire volt meg nálatok, az írásod alapján úgy tűnik, hogy erős hiányosságok voltak. Egy azonban biztos: olyat nem fogsz találni, aki mindenben 100%-ig megfelel. Mert olyan gyakorlatilag nincs. Minden kapcsolatban vannak ellentétek, nézeteltérések, amiket meg kell beszélni. Lehet, hogy valakinél ez kevesebb, de ha megoldatlanul hagyjátok a feszültségkeltő dolgokat, akkor mással is ugyanide fogsz jutni, csak legfeljebb nem 1 év után, hanem mondjuk 5 vagy 10 utána.

- Legyél kicsit empatikusabb. Senki nem tökéletes. Te sem, ő sem, és a következő pasid sem lesz az. Tessék elfogadni, hogy mindenkinek vannak egyéni sajátosságai, gyengeségei. Ha valaki valamit nem tud, azt nem kell hű, de nagy dologként felfogni. Tessék megpróbálni megérteni egymás érzéseit! Ha olyasmi miatt stresszel, ami szerinted felesleges, azt miért fáj elfogadni? Miért okoz problémát megérteni, hogy neki lehet, hogy az lényeges?

Vagy pedig keress olyat, aki maximálisan olyan, mint te.

- És végül: csak szerelemből jöjj össze valakivel, és semmit nem szabad elsietni!

Szia.

Elolvastam a kérdésedet, és egy valamit el kell mondanom.

Az én véleményem szerint le a kalappal előtted, hogy Te egy ilyen erős ember vagy. Komolyan. Nem sok mindenkinek van ennyi lelki ereje, ez egy rendkívül becsülendő dolog.

Szerintem is jól tetted. Ahogy már előttem is leírták, az alapvető probléma, hogy nem illettetek össze, és nem volt meg az a nagy, mindent elsöprő "szerelem" az elején.

Nekem anno volt egy 3,5 éves kapcsolatom, ahol szintén nem "szerelemből" jöttünk össze. Egyfajta támaszpont volt nekem a srác, mert anno pánikbeteg voltam.

Miután már tudtam józanul gondolkodni, rájöttem, hogy nem illettünk össze, hiába volt megannyi pozitív tulajdonsága.

Azóta jöttem rá, hogy van olyan, amikor szerelemből jön össze az ember a másikkal, és engem ez megtalált utána.

Összegezve, szerintem jól döntöttél. :)