Miért nem tudom lezárni? Valaki érez még így? Hasonló cipő?

A történetem kicsit hosszú lesz, előre is elnézést kérek. 19 éves voltam mikor összejöttem a volt barátommal. Több mint 4 évig voltunk együtt, ebből 2 évig éltünk együtt külföldön. Nekem sok volt egyszerre ami történt. Befejeztem az iskolát, kaptam egy munkát, nem anya főzött, kaptam egy élettársat, igyekeztem a rengeteg munka mellett mindenben helyt állni, mostam főztem takarítottam, tényleg belecsöppentem a nagy betűs életbe. Viszont sokat veszekedtünk, a honvágy kínzott mind a kettőnket, a szexuális életünk romokban volt a fáradtság miatt, nekem lett volna kedvem, ő volt az aki sokszor elutasított azért mert veszekszem vele. Felmondtam és úgy beszéltük meg hogy hazajövök és megcsinálom a jogsit, majd újra kimegyek és keresek másik munkát. De mikor hazajött szabadságra eltűnt, nem keresett többé, felszívódott, minden cuccunk amit vagy közösen, vagy csak én vettem, kint maradt nála, semmimet se adta vissza. Annyira nagyon szerettem mikor elhagyott hogy szó szerint azt hittem belehalok a fájdalomba. Éreztem hogy nem kerek a kapcsolatunk, de azt nem hogy akkora a baj hogy el fog hagyni. Nem volt időm felkészülni se lelkileg hogy mi vár rám. Én komolyan imádtam, úgy ahogy van, számomra tökéletes volt. Mikor elhagyott rémálmok gyötörtek, síkítva ébredtem álmomból. Hetekig zombiként éltem, annyira fájt a szívem, miatta, érte. Ennek 3 éve. Minden kapcsolat megszakast akkor, azóta kb 2×, ha láttam de csak egy pillanatra. Ő már kapcsolatba van kb 2 éve, én ma már anya vagyok és feleség. Még ma is gyötörnek rémálmok, talán azért mert ez egy lezáratlan része az életemnek, ki nem mondott érzéseim, válasz nélkül maradt kérdéseim vannak, amikre tudom hogy sose érkezik válasz. Ne értsetek félre kérlek, nem szeretem már, de nem tudom feldolgozni a múltat, felfogni se hogy miért jut eszembe még ennyi év után is naponta, ha egész nap ki is zárom, van hogy éjszakánként sírva ébredek vagy könnyes szemmel és eszembe jut mit is álmodtam vele. 2 barátnöm van akik 10 éve így élnek, a múlt miatt gyötrődnek, családosok, de ők is úgy érzik, pont mint én, sose leszek már ugyan az az ember aki előtte, aki úgy tud szeretni, annyira igazin és naívan, rózsaszín ködben. Talán ez a legfájóbb az egészben. Hogy már sose leszek a régi én. A kérdésem annyi lenne, hogy valaki szenved még a múlttól? Lehet hogy pszichológus tudna segíteni? Szívesen olvasnék hasonló történeteket.