Elhagyott a szerelmem, mivel vegyem rá magam, hogy ne akarjam állandóan felhívni?

32 éves nő vagyok, elfelejtettem odaírni.

Tulajdonképpen nem erre a részére vagyok most kíváncsi, hogy visszajön-e vagy sem.

Csak konkrétan arra várok tanácsokat, hogy vegyem rá magam, hogy ne akarjam hívogatni.

Mert azóta egyedül vagyok, rettentő unalmas minden, nem telik az idő, állandóan rá gondolok, lesem a telefont, hogy ő hív-e.

Itt rohadok a gép előtt, de már nem tudok mit csinálni, minden filmet megnéztem, minden oldalt elolvastam, a tévé nem köt le, a mosogatás kész van, mosni csak hétvégén kell, tehát a lényeg, hogy rengeteg szabadidőm van, programot pénz híján nem tudok csinálni, meg nem is nagyon lenne kivel. Szóval köszi, programajánlatot sem kérek. :)

Persze, hogy tudom a számát.

Arra gondolsz, hogy töröljem ki?

Tudom, de ha nem tudnám, és elkapna a gépszíj, akkor sem jelentene megoldást a törlés, mert akkor belépek a T-mobile online-ba, mivel közös a telefonszámlánk.

Igen, munka közben is állandóan ott van az agyamban, szóval örülök, ha van melóm, de most épp egy unalmas időszak van ott is, egy csomó időm van netezgetni, meg néha csak bambulok ki a fejemből.

Most különösen rossz, hogy ilyen hamar sötétedik, és jön a karácsony. Félek bemenni egy boltba kaját venni, mert legszívesebben elbőgném magam. Imádtam a karácsonyt, mindig tervezgettem, mivel lepjem meg, milyen legyen a fa, miket főzzünk, merre menjünk... már előre terveztem 1-2 hónapja is, hogy vegyük ki a szabinkat, mikor menjünk el a szüleihez, felmenjünk 2-3 napra a hegyekbe valami kis vendégházba, meg ilyenek.

"Program pedig mindig van, nem pénz függvénye. Látogasd meg a szüleid, írj rá fb-on a régi osztálytársakra, kezdj el futni, vagy keress olyan hajléktalanszállót vagy állatmenhelyt, ahol szívesen fogadnak egy önkéntest."

Nem szeretném, ha kifogásnak tűnne, de ha annak látod, szíved joga.

Az is nagyon nehéz, hogy az édesapámmal élek. Együtt éltünk így hárman. Nagyon szeretem, de tény, hogy gondoskodni kell róla, mert beteg ember. Munka után max egy gyors bevásárlás, hogy elérjem a buszt, és jövök haza, mert a kaját is én csinálom neki. Egyedül max a wc-ig megy el, de hogy összerakjon valami kaját, és azt akár az egy méterre lévő asztalhoz odavigye, az már nem megy. Vagy megy, és a falban kapaszkodik, vagy egy helyben állva csinál valamit. Alig tud már járni. Szóval őt sem szívesen hagyom magára.

A régi barátokra ráírtam, túl sok nincs, mert a minőség fontosabb volt a mennyiségnél. De van 3-4, akiket bármikor felhívhatok, és ennek is örülök. Vagy levelezünk, kiírom magamból a dolgokat.

Közös programot ritkán tudunk csinálni, mert korunknál fogva ők már családos emberek, szintén van olyan, aki beteg szülővel van otthon, van, ahol épp babával próbálkoznak, másik barátnőm épp babát vár. Szóval néha-néha összefutunk, de nem minden héten.

Kis faluban lakom, ahová rossz a közlekedés. Munka utáni egyéb elfoglaltság ezért sem, és az apukám miatt sem jöhet szóba.

Futni egyedül nem mernék, partner nincs. Kicsi falu, erdős részekkel, közvilágítás nem mindenhol van. És nagyon hideg van már ehhez, tuti beteg lennék, a fűtéssel is spórolok. Voltak betörések is, apukámat is félek egyedül hagyni, és én sem érezném magam biztonságban a sötétben.

Sajnálom, ha ezek kifogásnak tűnnek, egy belvárosi lakótelepen biztos, hogy a programok és a sportolás is megoldható lenne, még az apukám ápolása mellett is. De itt, ha pl. be akarok menni a városba csak néhány apróságért, minimum 3 órával kell számolnom, mire kimegyek a buszhoz, az bemegy a városba, elintézem a dolgom, megvárom a buszt, hazahoz, hazacipelem a dolgokat... és akkor ebbe az időbe még nem fért bele, hogy több helyen szétnézzek, hol mi olcsóbb. Ebbe az időbe csak a buszállomáshoz közeli bolt fér bele. Nehéz így vidékinek lenni, a párom nem vitt el közös dolgokat, csak a ruháit, meg az autót. Eddig kocsival mindent megoldottunk, és apukám is rendben volt, mert sokszor váltva dolgoztunk, tehát sokkal többször volt itthon valaki vele. Még ha nem is láttuk/látták egymást órákig, azért ad egy biztonságérzetet, hogy valaki ott van tőle 10 méterre, és ha telefonál, hogy elesett, nem tud felkelni, akkor 10 másodperc múlva ott a segítség. Ha engem felhívna munka közben, hogy ez történt, lehet csak 3 óra múlva érnék haza, mert úgy jön busz.

Azt hiszem, az elmúlt 2 hétben már eléggé megaláztam magam, vagy nem tudom, megalázó-e az, amikor sírva hívom fel, hogy jöjjön haza, mert nem bírom nélküle.

Ez az önbecsülés hiánya lenne, ha közlöm vele, hogy hiányzik és szeretem?