Szerintetek még visszaszerezhetem, mit tehetnék?

1 napig nem szólt hozzám, majd összepakolt és elment a legjobb dolog, ami két év pokol után történhetett velem. A legjobb, ami valaha történt velem. Özvegy vagyok, két éve halt meg a feleségem, és elég rosszul viseltem, de nemrég megismertem egy lányt, aki nagyon kedves volt velem. Igazából a lakótársam volt, majd a barátom is lett rövid időn belül. Aztán... gondolhatjátok, belezúgtam. Kirángatott az önsajnálatból, és az iránta érzett szerelem segített feladni a nálam már megszokássá vált szoknyavadászatot, egyéjszakázást, ami az elején még jó bulinak tűnik, semmi kötöttség, csak szex, stb. de higgyetek nekem, abba is bele tud fáradni, meg tud csömörleni az ember... Ő volt a motiváció, hogy álljak le, hagyjam abba. Barátként elfogadott így, sőt azt is, hogy biként néhány srác is becsúszott, de csak akkor mertem közeledni hozzá, mikor már neki is feltűnt, hogy egy hónapja nem járok el, magamhoz pedig előtte sem vittem fel senkit. Rettegtem, hogy elutasít, de nem így történt, azt mondta tetszek neki, kedvel, miért is ne adhatna nekem egy esélyt. Nem mondta, de azt hittem szeret is. A világ legboldogabb embere voltam... egészen tegnapelőttig. Terveztem beszélni nekem a feleségem haláláról, de még nem voltam kész. És ami történt, arra véletlenül sem számítottam!

Azt tudnotok kell, hogy a feleségem öngyilkos lett. A családja engem okol ezért. Azt hiszik én bánhattam vele rosszul, pedig ez nem igaz. Ők nem tudják, de csak a pénzem miatt jött hozzám. Nem tudom miért írom le, de hátha az egész megértése miatt fontos lehet: megcsalt engem. Eddig szégyelltem bárkinek is beszélni erről. Én imádtam őt, végig tudtam, mégis vele maradtam én bolond. A srácnak azt ígérte, pár hónap és elválik tőlem, amilyen szerelmes bolond voltam, nem volt házassági szerződés sem. Vitte volna a fele vagyonom, meg amit nem szégyell. Válóok rövidesen akadt is volna - csakhogy nekem! Teherbe esett a másik férfitól. Azt mondtam takarodjon, az életben többet ne lássam. El megyek kiszellőztetni a fejem, s mire egy óra múlva visszaérek, ne legyen ott. Esküdözött, hogy őt nem szereti már, belém szeretett, hogy örökre elfelejti, csak bocsássak meg neki. Könyörgött. Zokogva térdelt le és csókolta meg a kezemet, lábamat, de én undorodva ellöktem, kirohantam, rácsaptam az ajtót. De a haragom hamar elmúlt. Szerettem őt :'( A szívem szakadt meg mikor séta közben újra és újra a könnyes arca villant fel előttem. Bő egy óra alatt lehiggadtam, és egy újabb óra után úgy döntöttem, ha még otthon találom, akkor megpróbálok kibékülni vele. Vettem virágot is. Talán az a tíz perc kellett volna... A kádban találtam rá felvágott kézzel. A karomban halt meg, a mentők talán egy-két perccel később értek oda és hámozták ki a karjaimból. De mint mondtam, ezt soha senkinek nem mondtam el. A másik férfi eltűnt, talán el is költözött.

Kedden pedig, mikor még úgy gondoltam, talán pár hét, vagy hónap, és kész leszek erről beszélni, mert mindenképpen tudnia kell, ha teljesen őszinte akarok lenni hozzá, és komolyra fordul a kapcsolat (nem mintha addig nem vettem volna komolyan), egy képpel a kezében találtam őt, üres tekintettel. Csak bámulta a gyűröttre szorongatott képet. Az egyik esküvői fotóra talált rá valahol. Ide-oda járt a szeme, a volt feleségemről rám és vissza. Majd felnézett, csak nézett, mintha egy idegen lennék, egészen furcsa, egyszerre méregető, undorodó, döbbent, hitetlenkedő, csalódott, szomorú tekintettel. Nem szólt hozzám. Oda mentem, nem sejtve mi történik, nem tudva mit mondhatnék... Ő pedig a háttérben egy elmosódott nő alakjára bökött. Saját magára. Azt hittem menten beszakad alattam a padló. Meg sem próbáltam mentegetőzni. Sokat hallottam róla, mert unokatestvérek, és legjobb barátnők voltak, míg engem meg nem ismert - abból az okból mert sokszor landoltak nála a volt nejem kiszemeltjei, és ezért nem akarta, hogy megismerkedjünk. Meg is romlott a viszonyuk. Azt hiszem azelőtt kétszer találkoztunk, egyszer pár pillanatra láttam futólag náluk, és az esküvőn. Tudtam mit hisz rólam, és olyan döbbent voltam, hogy képtelen voltam cáfolni. Egy tőmondatot se tudtam kinyögni, csak a nevét, mielőtt bement a szobájába és magára zárta, majd ismét a nevét vagy egy tucatszor. Tegnap pedig elment. Könyörögtem, hogy hallgasson meg, miután annyi mindent elfogadott már bennem és nézett el nekem, bíztam benne, de nem adott alkalmat megmagyarázni. Elmondani, hogy hibáztam, de... Hogy hibáztam, pont. Biztos vagy százszor halhatta már mekkora szörnyeteg vagyok. Remélem, hogy visszajön. Nem hiheti el, amit a családja pletykál rólam. Azt hittem ismer. Nem tiltottam el a családjától, saját akaratából kereste egyre kevesebbszer őket. Rosszul sem bántam vele, na jó, talán azon az egy napon, de ki ne akadt volna ki?

Mit gondoltok, várjam, vagy én keressem? Hagyjak neki időt, vagy minél hamarabb tisztázzam a dolgokat? Szerintetek elrontottam valamit? Annyira félek, hogy elveszítem!