Szakító félként dühös vagyok rá, mérges, ez elmúlik és "elfelejtem" őt?

/Első komolyabb kapcsolatom (neki sokadik), nem annyira magas az EQ-m, tizenévesen komoly beilleszkedési gondjaim voltak. Még ma is érzem magamon, hogy az vagyok tipikusan, akit a "furcsa" jelzővel illetnek, de már sok dolgot tanultam és változott a hozzáállásom./

Szóval ezért a kapcsolat elején igyekeztem mélyem magamba szállni, a hozzáállásomat, a jellememet vizsgálni. Sok dologban sikerült is változtatni.

Első nehézség a kapcsolatban, hogy rettentő sértődékeny volt, többször apróságokért is! Illetve sértődésekkel, duzzogással és dühös "leszidással" "tanított" meg, hogyan "kell" kapcsolatban élni.

Hihetetlen dolgokért morgott, jelentéktelenekért, közös programokon, stb. Dühöngött, káromkodott 20-40 percet. Kérte, fogadjam el, hogy morgós, higgyem el, az évek során így is sokat változott. Majd még igyekszik változtatni. Hallgassam őt végig (akár heti többször, akármilyen képtelenségen morog, káromkodik, ott tart, legyen már vége az életnek...). Ha hozzám is dühösen szól közben, értsem meg, nem nekem szól. A kapcsolatunk végén nagybeteg rokon miatt én lettem hisztis, bezzeg ő elkergetett, nem fogadta el a hangnememet. Ne rontsam a hangulatát, inkább menjek haza. Megjegyzem, én 10-ed annyiszor se voltam hisztis, mint ő a kapcsolat alatt.

Morgott a szülei miatt, többször elmondta nekem a sérelmeit - közben hetente-kéthetente ment a szüleihez mégis.

Morgott a körülményei miatt, közben alig-alig tett magáért. Féltékeny volt a környezetére, akiknek jobban megy, és szerinte mindenkinek jobban megy (gondolta ezt Facebook alapján). Közben alig tett a saját előremenetele ügyében. A kifogások bajnoka volt.

Eleinte hetente írt pozitív leveleket, biztatott. Ez szinte teljesen elmaradt... Ugyanakkor ő is elvárta lényegében ezeket; félni kezdett, hogy elhagyom, ha nem dicsértem és hiányolta is a dicséretet. Én hetente írtam levelet, ő másfél havonta, akkor is közhelyekkel. Magától egyszer sem mondta, mit szeret bennem... Eközben ő is igényelte pedig a dicséreteket, az elismerő szavakat.

Ő elvárta, hogy tegyek gesztusokat, ha elmaradtak, következett a már ecsetelt sértődés-duzzogás-vita órákig a semmin (túlspiláztuk), eközben ő nem figyelt oda, mik lehetnek az igényeim.

Amikor épp örömöm volt, chat-en mégis az ő panaszkodását olvastam, élőben a panaszkodását hallgattam. Nem örült az örömömnek.

Ha nem volt kedvem kirándulni, akkor felhánytorgatta.

Ha nem volt kedvem a szexhez, persze rögtön felhánytorgatta.

Elvárta, hogy én hozzak fel teszem azt olyan programötletet, amihez igazából NEKI volt kedve. Merthogy azt érzi, csak neki van kedve hozzá, mert én nem vetem fel. Ha elmondtam, hogy igen, csak neki van kedve hozzá igazából: megsértődött. (A kompromisszumokra törekedtem.)

Ha bele is gondolt, hogy például egy közös program kialakításánál, időzítésénél mi lenne nekem a jó, és alkalmazkodott is, utólag többször szemrehányást tett.

Egyébként sokszor fényezte is magát: milyen nagylelkű, milyen alkalmazkodóképes, bezzeg a többi pasi milyen...

Mióta szakítottam vele, sokkal boldogabb vagyok. Mondta ismerős, hogy kivirultam.

Rá viszont dühös vagyok, mérges vagyok. Őszintén megmondom, mélységesen lenézem, már-már megvetem. Olyan, mint egy nagy tinédszer, tele gyűjtött és hordozott sérelmekkel, tele kifogásokkal; az élettől elvárja, hogy egy habostorta legyen.

Hónapokkal ezelőtt kellett volna szakítani vele.

Ez az érzés elmúlik majd? Voltak azért szép pillanataink is, de azokat most bennem felülírja a düh és lenézés. Valaha fogom értékelni a boldog pillanatokat? Pozitívabban fogom nézni a kapcsolatunkat?