Lehet úgy szakítani, hogy nagyon mélyen szeretjük egymást?

Köszönöm mindenkinek aki írt. Ami fájdalmas minden pillanatban amikor ez a helyzet nyomaszt, az a gyermekeim. Nem tudok elszakadni tőlük és nem is szeretnék. Úgy érzem, hogy ha elhagyom ezt a házasságot, és új családot alapítok, akkor jelentősen lecsökken az az idő amit a gyerekekkel tudnék tölteni. Bevallom, ez a legnagyobb probléma. Sokkal inkább mint a hitelek, a papírok, stb. Hogy szeretnék a legtöbbet lenni a gyerekeimmel, szeretnék nekik segíteni az élet minden dolgában, az iskolától egészen a tényleges, mindennapos dolgokig. Igazán, ez ami visszatart, hogy nem akarok távol lenni tőlük (az meg sem fordul a fejemben, hogy úgy váljak el, hogy nekem ítéljék a gyerekeket, mert ezt nem tartanám helyesnek). Ha a kedvesemmel vagyok, akkor is mindig hiányoznak. Amikor pszichológusnál voltam, akkor ezt az érzésemet úgy fordította le, hogy én úgy gondolom, hogy vagy magamat, vagy a gyerekeimet áldozom fel (kérdés persze, hogy ez tényleg így van-e, vagy csak én gondolom ezt...) A feleségemmel nem repülnek tányérok, csak csendes, békés egymás mellett élés van, minimális leginkább baráti érzelmekkel körítve. Nem veszekedtünk sosem, egészen a mai napig. A lángoló érzelmek e téren is hiányoztak. Az én párommal ez vezetett a végső beszélgetéshez is: hogy hiába érezzük a legszebb érzéseket egymás iránt, hiába klappol minden: közös világszemlélet, érzelmek és tisztelet egymás iránt, szerelmeskedés, a nagy ő effekt kölcsönösen, hiába vagyunk elszakíthatatlanok egymástól, mindig érzi rajtam, hogy mindeközben hiányoznak a gyerekeim és félek hogy elveszíthetem őket. Azt mondta, ő nem tud engem elszakítani tőlük és nem is akarna, akkor inkább mondjunk le egymásról, és dacára a végtelen szép közös élménynek, inkább adjunk esélyt egymásnak, hogy más formában boldogok lehetünk (vagyis ő mással, én pedig ebben az élethelyzetben egyedül). Ő azt mondta, nem fog keresni aktívan párt, de ha valaki megszólítja és meghívja egy kávéra nem fog nemet mondani, mert az esélyt meg kell adni. Nekem és azt hiszem neki is, azóta csüggedésben és nagyon terhes hiányérzetben telnek a napjaink. Én valami végtelen űrt érzek és talán nem túlzok, ha úgy fogalmazok, hogy száz meg száz emlékben, gondolatban, régi közös pillanatokban de még az utcán egy kirakatba nézve is eszembe jut és hiányzik, végtelen. Nem tudom mi lesz így, már koncentrálni sem tudunk a munkahelyünkön sem. Fogalmam sincs hová vezet ez... Ezért is tettem fel ezt a kérdést nektek. Köszönöm mindenkinek !

Szerintem dolgok nem ennyire fekete fehérek. Azt írod hogy én csak magamra gondolok: "én, én, én..." pedig ha így tennék már rég leléptem volna a családom mellől. Pontosan hogy a gyerekeim miatt nem tettem még meg, és ezért is beszéltük meg, hogy az érzékeny, fiatal pszichéjüket nehogy megtörjük, és akkor inkább váljunk szét. Én nem szoktam másokat minősítgetni, mert nem tartom kifinomult dolognak, persze a véleményed rólam, mint magánvélemény feltétlenül tiszteletben tartandó. Ugyanakkor, ha megengeded, én nem értek vele egyet, nem tartom ilyen embernek vagy rossz embernek magam. Remélem, az életed során nem fogsz semmi hasonló helyzetbe kerülni és hatvanévesen, teljes és tökéletes életet leélve elégedetten tudsz majd visszagondolni az éveidre.

Köszönöm a válaszaitokat. A feleségem a második gyerekünk fogantatásakor kb. 8 éve elfordult tőlem. Az a gyermekünk nagyon nehezen jött össze, egyszerűen csak szerettünk volna egy testvért az elsőnek, és sokadik próbálkozásra miután már lemondtunk róla sikerült. Ezt követően magába zárkózott, elfordult. Egy ideig azt mondta, a terhesség alatt a hormonok miatt nem megy, majd másfél évig ugyanezt mondta a szoptatás végett. Tulajdonképpen a harmadik, máig sem tudjuk hogyan jött össze 2,5 év után nagy nehezen rá tudtam venni, akkor már hosszú udvarlás után és bár védekeztünk, valahogy mégis összejött. Vagyis évek alatt nem volt semmi és az első, nagy nehezen összehozott este mégis... Ez volt életünkben az utolsó együtt töltött esténk... Azóta egyszerűen nem engedett közel magához, teljesen magába fordult. Egy nagyon jó anya, aki nagyon szépen neveli, gondozza a gyerekeit, de én már sok lettem. Évekig, több mint 2,5 évig bírtam gyengédség nélkül. Próbáltam házasságterápiát, de végül egyedül kellett eljárnom. Az ott kapott tanácsokat praktikákat bevetettem mind, tényleg törekedtem, a virág volt a legkevesebb, próbáltam régi emlékeket feleleveníteni, régi helyekre visszamenni, sétálni, együtt lenni, de már nem volt erre igény. Legtöbbször a gyerekek voltak a hivatkozás: mennünk kell, mert várnak, mennünk kell, mert mi lesz velük, stb. Végül elfogadtam, hogy egyszerűen már nem tudom feltámasztani a régi viszonyunkat. A legnagyobb gyermekünkkel nagyon szoros a viszonyom (ő 11 éves, a második 9, a harmadik 6), de nagyon kötődöm mindhez. Sokat vagyunk együtt, tanulok velük, játszom velük, sok programunk van, szóval nem csak az "átlagos napi 7 perc" ami egy szülő-gyerek viszonylatban manapság megvan. Pontosan ezért nem tudnék tőlük elszakadni, mert nagyon mélyen szeretem őket is, nem tudom elképzelni, hogy napokig külön vagyunk, és hétvégén elviszem őket 1 vagy fél napra... A szerelmi kapcsolatom pedig ártatlanul indult, és sohasem gondoltam volna korábban, hogy pont én pont ilyenbe keveredek. Ezért is próbáltam kifejezni, az előző hozzászólásaimban, hogy "ne ítélj, hogy ne ítéltess". Az egész szerelmi kapcsolat érzésekkel, érzelmekkel indult, hónapokon, majdnem egy éven át talán a legtöbb ami történt, hogy megérintettük egymás kezét. De igen, amikor az első szerelmeskedés megtörtént, az tényleg leírhatatlan volt, és igen, azt éreztem, hogy ezért talán érdemes volt 40 évet várni, soha nem volt hasonlóban sem részem. De mégis, most egy év után, tovább kell lépni valamerre, mert a Kedvesemtől nem várhatom el, hogy 31 évesen egy 40 éves ember "szeretője" legyen (mégha, nagyon hangsúlyozom, a mi kapcsolatunk sohasem a pénzről vagy a szexről szólt, kifejezetten az érzésekről, érzelmekről). Próbáltam mindvégig eltitkolni a gyerekeim elől, és nem azért mert hogy mit gondolnak majd rólam, hanem egyszerűen azért mert a tökéletes, gondtalan életükbe nem akartam problémát bevinni. Ezért meg tudtok kövezni, vállalom, de nem érzem magamat egy galád, csalárd vagy rossz embernek. Úgy gondolom, hogy ez bárkivel megeshetett volna, talán sokakkal meg is esik, hasonlóképpen belesodródnak egy ilyen nehéz szituációba. Vajon bárki aki megítél, ha éveken át a házastársa kizárná az ágyából, elfordulna tőle, az lenne-e erre a reakciója, hogy akkor "váljunk el", "a gyerekekkel meg majd csak lesz valami"? Én talán más környezetben nőttem fel, egy faluban, de minden rokonom a végsőkig tűrt, keményebb helyzetekben is (alkohol, verés, stb.) és nem váltak el, vagy azért mert mit szólnak mások a közösségben vagy azért mert a családanya (a mi falunkban legtöbbször nő a családfő) úgy gondolta, hogy a gyereknek családban kell felnőnie mégha rosszul üzemelő családban is. Igen, én ebbe szocializálódtam, sajnos ez van. Biztos ez alapozza meg a mostani hozzáállásomat is, ami persze lehet hogy nagyban téves, ezt vállalom. Abban azonban biztos vagyok hogy semmi sem fekete vagy fehér és nem lehet csípőből rámondani ilyen helyzetekre hogy "te hülye vagy mert"... A kérdés továbbra is csak annyi, hogy ha mélyen, nagyon mélyen szeretsz valakit, vajon el tudsz-e szakadni tőle.