Hogyan lehet szakítani valakivel, mert nem tetszik az élethez való hozzáállása, hogy ne is bántsam meg nagyon? Mert ez azért elég átfogó "kritika".

Először is: attól, hogy valakin nem látszik kívülről, még simán lehet depressziós. A depresszió egyik oka éppen az, hogy az egyén nem tudja kimutatni a fájdalmát, hanem leplezni igyekszik a környezete előtt, ezért nem kap segítséget, támogatást.

Azt írod, próbálod kimozdítani... kérdés, hogyan! Ha ugyanis "elvárásként" fogalmazod meg, megmondod, hogy mit kellene (szerinted) tennie, az pont nem segít, hanem inkább ront a helyzeten. Ilyenkor ugyanis az egyén tudja, hogy változtatnia kéne, csak nincsenek hozzá eszközei, és ha folyamatosan szembesítik vele, hogy képtelen változtatni, nem "elég jó", akkor még inkább romlik az állapota.

Úgy képzeld el, hogy ha valaki egy mély gödör alján van, és te a gödör széléről hajtogatod, hogy "mássz ki, mássz ki!", akkor csak azt hallja meg, hogy van egy elvárás, de nem találja a módját, hogy hogyan. Ilyenkor az jelenti a segítséget, ha abban segíted, hogy nézzen körül alaposan ott a gödör alján, találja meg Ő MAGA azokat a dolgokat, amikből lépcsőt tud építeni magának. Ilyenkor két dolog segít: az együttérzés és a pozitívumok hangsúlyozása, hogy találja meg önmagában az erőt.

Voltam ilyen állapotban, tudom, hogy milyen az, amikor a környezettől nem együttérzést, csak elvárásokat kapok. Még mélyebbre taszít. Tapasztalatból mondom, hogy ha akkor megértő támogatást kaptam volna a környezetemtől, akkor sokkal hamarabb kimásztam volna. Így azonban csak szakember segítségével sikerült, és mostanra már nem is vagyok kíváncsi azokra az emberekre a környezetemben, akik akkor nem a kezüket nyújtották, hanem dirigáltak. Kimásztam, le is hagytam őket, de azóta tartom velük a három lépés távolságot, mert nem azt a segítséget kaptam tőlük a bajban, ami tényleg segített volna, helyette inkább ítélkezést, minősítgetéseket, elvárásokat. Ilyen emberekre pedig (már) nincs szükségem.