Tényleg nem bírom elviselni a szakítást. Már a legrosszabb dolgokon jár a fejem. Valami pár biztató szót vagy valamit tudnátok mondani? Tapasztalatok? Járt már vki így? Mikor lett jobb vagy múlt el?

Állandóan azon gondolkodom, hogy mit ronthattam el. Minden elrontottam annak fényében, hogy a szüleit úgy állította be, hogy rabszolgának tartják őt otthon és még csak velem sem engedik találkozni és nem látnak szívesen náluk. Folyamatosan kérleltem őt, hogy mondjon el mindent a szüleinek ha kell vesszen velük össze, mert szegény ő. De kiderült, hogy a szülei nagyon kedves emberek. Azért haragított össze a családkával, hogy ne derüljön ki, hogy tulajdonképpen ő semmit nem csinál otthon, csak a haverjaival lóg, nekem meg hazudhatja, hogy az apjának segít. Mindig mellettem álltam, még pszichológushoz is elvittem, mert annyira össze volt omolva a meséje miatt. És én hittem neki, pedig hányszor volt gyanús. Mindig mellette voltam, mind lelkileg, pénzt is adtam neki kölcsön, sőt volt olyan, hogy dolgokat megvettem neki, mert mindig le volt égve, mint kiderült azért, mert cigire költötte minden pénzét, és én még csak azt se tudtam, hogy bagózik. Az apját pszichopatának állította be, jó hogy mindig csak a vita volt, hogy beszéljen a szüleivel és találkozni akartam vele, ha nem is csak magam miatt, miatta, hogy kimenekítsem az otthoni szarból, e ebből az egészből, semmi nem volt igaz. Gyakorlatilag minden nap minden órájának minden percében hazudott nekem.

Talán később újra lehetne majd kezdeni?