Van-e remény, hogy a volt párom belátja, mit veszített (ünk)?

Sziasztok!

4 és fél éves párkapcsolatomnak lett másfél hónapja vége. A korkülönbség 20 év volt, ennek ellenére szépen éltünk, nagyon szerettem a gyermekét, akivel a kapcsolatunk baráti volt, sok közös programmal. Szívesen segítettem a gyerkőcnek, ha orvoshoz kellett vinni, vagy érte menni valahova, szerettem, volna, ha tudja, rám is számíthat. Édesanyja viszont sajnos, szakított aktuális párjával, ezek után zavarta az ex-férje boldog kapcsolata, így mindent megtett annak elrontása céljából (hívogatta naponta többször, sms-ekkel zaklatta, hogy segítsen neki vásárolni, piacra menni, ablakot pucolni, mindenfélét megcsinálni). Ezek átlátszó -nem a gyerekről szóló- dolgok. Eleinte szép szóval igyekeztem ezt a volt páromnak elmondani, láthatóan manipulált a hölgy, de D. (nevezzük így a férfit) nem vett tudomást erről, ő azt hitte, féltékeny vagyok. Amikor már hazugságokat talált ki a fiáról (hogy nagyon beteg), Debrecenből (családomtól) kellett ugrani hozzá abban az egy napban, amikor ott volt, persze, a hír kacsa volt. A gondok csak fokozódtak, egyre több hívás, zsarolás, gyermek befolyásolása (aki átlátott a szitán és nem hitte el anyukája rólam mondott szavait). Újra szóvá tettem a helyzetet, ezúttal már mérgesebben, de ő továbbra is "hisztinek" aposztrofálta, pedig nem erről volt szó, nem is féltékenykedésről. Mikor az ex-feleség hatására naphosszat náluk volt (nem elhozta a kicsit, hanem ott volt), egyre gyúlt a feszültség, ami akkor tetőzött, amikor D. kijelentette, velük lesz karácsony minden napján, mert a gyereknek biztosan jót tesz ez (közben nála magatartás-gondok jelentkeztek). Általában nekem belőle eddig is csak egy karácsonyi nap jutott, a többit velük töltötte, amit akkor a gyermek miatt elfogadtam, de ez már valóban szíven ütött. Én megértettem őt ennyi évig, a gyerek miatt túl sokat nyeltem is, azonban engem senki sem nézett a kapcsolatban, és azt éreztem, soha nem lehetek boldog valakivel, akivel nem lehet megbeszélni a konfliktusokat. Elköltöztem tőle, hetekig ki voltam bukva, majd higgadtan, pihent fejjel írtam neki, hogy most vagyok készen arra, hogy megbeszéljük ezt. Akkor ő kijelentette, hogy mikor elköltöztem, ő kiszeretett belőlem (továbbra sem érti az indokaimat, miért is jöttem el), ő már nem érez semmit és velem ő már túl van rajtam. Mondta ezt szakállal (sosem volt borostás mellettem), ezer felé álló hajjal, koszos ruhában (nyilván velem nem így nézett ki), büdösen -nem épp egy felfrissült, hú de boldog szingli látszatát keltve. Úgy véli, olyan leányzóra van szüksége, aki huszonéves, épp ugyanúgy elfogadja a kisfiát, ahogy én tettem, akit nem zavar, hogy naponta találkozik az exszel, és hogy sokat beszél vele telefonon, s akivel szívből szeretik egymást. Adalék, hogy D. édesanyja nagyon bántóan viselkedik mindenkivel, aki a kisfiához közel akar kerülni, tehát halálos sértések garmadát kapta az ex-feleség is, én is, D. szerint ebben sincs semmi, anyukája félti.

Én nagyon szerettem és szeretem őt, bár 25 éves vagyok, szívesen ápolnám és szeretném őt is, a kisfiút is, tenném boldoggá minden napjukat, cserébe a közös szép élményekért. Van esély arra, hogy belátja, buta módon viselkedett a közeledésemkor? (Barátaim szerint ez gyerekes dac volt, amit a sértett önérzet mondatott, hiszen elhagytam és az egójának ez sok volt - nem éppen így néz ki egy boldog, vidám egyedülálló férfi).

Szerintetek van remény? (A kettőnk egymáshoz való viszonya mély volt, barátságon alapuló és szexuálisan frenetikus, érdeklődési körünk abszolút megegyezett, tehát minden értelemben sajnálnám, ha a másik felem veszíteném el.)

Köszönöm, ha végigolvastatok! :)