Szakítottatok már ùgy, hogy még mindig a 2 fél szereti egymást nagyon, ragaszkodtok egymáshoz, de azért lett vége, mert egyéb tényező/k akadályozzák a teljes boldogságot?

Tudom ez nagyon hülyén hangzik. Én 36 N vagyok, párom 34 F. 3 éve vagyunk/voltunk együtt és nekem előző házasságombòl vannak gyerekeim.

Soha nem pòtapát kerestem nekik, de a válas kezdetén megismerkedtünk és annyi közös van bennünk, annyit beszélgettünk, mint mások 10-20 év alatt(ha a saját szüleimet veszem alapul).

Kettőnk között 95%ban minden szuper! De a gyerekekkel nem tud még mindig megbarátkozni. Hiába él itt 2 éve velünk. És látom hogy idegesíti őt ha játszanak, ha veszekszenek, de még az is ha csak kérdeznek töle valamit.Ezt ő is mondta.

2 napja szakítottunk, mert azt mondta ő boldogtalan itt, neki nyugi kell, pihi, lelki béke, megtalálni magát, stb. És hogy ő nem apatìpus, engem nagyon szeret, de a gyerekek már sok. Megértettem az eszemmel.

Azóta gyakorlatilag mindketten csak beszélgetünk, dolgozunk, sírunk. Én úgy érzem kettétörik a szìvem, ő is. De itt velünk nem boldog, csak ha velem van. Hogyan lehet ezt feldolgozni? Ha legalább megcsalta volna valaki a másikat, vagy bántalmazta volna, akkor nincs ez az űr,a dühöd segìt ezen átjutni. De ìgy? Hogy mindketten szeretjük egymást? Én nem tudom elképzelni hogy egyszer majd egy másik férfit így fogok szeretni, nem akarok! És fáj a tudat, hogy egyszer ő is megvigasztalòdik egy másik nő karjaiban...a válásomkor nem sírtam, az egy hosszadalmas eltávolodás volt, de most? 3 napja még azt mondtuk egymásnak szeretlek, most meg ?! Mint egy elcseszett drámában ahol a főhősök szeretik egymást de nem lehetnek együtt. Hogyan lehet ezen tùljutni?