Szakítottunk, és nagyrészt a barátnőmet érzem hibásnak. Vakfoltom lenne saját magamra?

Szakítottam a barátnőmmel, mert egyszerűen nem bírtam tovább a folyamatos sírásait és követelőzését. Végig csak veszekedett velem mindenen.

Soha nem csaltam meg semmilyen módon, nem is flörtöltem mással, mégis végigfésülte mind a 200 ismerősömet fb-on. Kigyűjtött lányokat, akikről faggatott, hogy honnan ismerem őket és a végén megmondta, hogy melyikeket kell letörölnöm. Én nem tettem, kijelentettem hogy nem is fogom, és ehhez tartottam magam - végül nem láthatóvá tettem az ismerőseim listáját. Követelte, hogy márpedig tegyem meg, mert neki ez fontos és egészen hányásig hergelte magát. Jó pár hasonló ehhez sztori volt és egyre jobban elfáradtam ebben pszichikailag. Például nem akarta, hogy ingben járjak az irodába (hisz kinek akarok magasabb státuszúnak tűnni???), de pár hónappal később még arra is rá akart venni hogy ne járjak be úgy egyáltalán, mert nem kötelező nekem. Én szeretek heti pár alkalommal bemenni, de már állandóan vallatott, hogy én ki miatt mentem be, kikkel ebédeltem, és folyamatosan veszekedésbe fulladt a dolog. Mindegy volt mit válaszoltam. Én kitartok amellett, hogy van saját akaratom, személyiségem, és nem leszek másnak a csicskása, papucsa, ezt természetesen teljes hűség mellett teszem, és nem is beszélem őt ki másokkal, és semmiről nem mondok mást a háta mögött, mint a szemébe. Első pár alkalommal nagyon fájt, hogy sírni láttam, és nem tudott megnyugodni, többször borultam ki én is, mindent próbáltam, hogy megnyugtassam, megbízzon bennem, de könyörgöm értsen abból, hogy nem követelhet ki olyan dolgokat, amelyek az én magánügyeim. Azt is megértem, hogy azért ilyen, mert már csalták, de ettől még nem követelhet rajtam ilyenenek. Ha épp nem sírt, hanem hűvösen sértődött meg, csenddel vert napokig, azt is nehezen éltem meg, mert úgy éreztem, csak akkor lehet vége rendesen a dolognak, ha eldobom saját magam és alárendelem magam.

Más jellegű témákon is előjött már ilyen viselkedés. Programunk volt, és kitalálta, hogy kifejezetten egy bizonyos ponton szeretné kicsit nézegetni a Dunát. Nade ahhoz képest, ahol voltunk, közlekedésben egy rémálom volt, ezért nemet mondtam, hogy majd máskor, vagy menjünk máshol le a Dunához. Ő erre rögtön sírt, hogy neki ez fontos, miért nem vagyok lovagias, minek van jogsim és kocsim, ha még ennyit se tudok. Már levegőt nem vett, és ordibált nekem vezetés közben, hogy álljak félre azonnal a város közepén, mert ő rosszul van. Nem tudtam félreállni, ő erre nyitogatta menet közben az ajtót. Ettől én is üvöltöttem már vele és be is zártam utána belülről. Itthon óriási veszekedés lett ebből, és a végén én szakítottam.

De persze lehordott mindennek, hogy rosszabb vagyok, mint az exe, vérbeli, gyakorló pszichopata vagyok, elveszek tőle lelkileg mindent ami egy kapcsolatban járna neki és szadista is vagyok, mert bezártam a kocsiba és ez szerinte fenyegetés volt, hogy megtehetek vele bármit.

A kérdésem az lenne, hogy létezik, hogy nekem valami súlyos vakságom van magamra és tényleg ennyire bántok egy embert? Én nem érzem így, és soha nem tudtam azt érezni, hogy én lennék a hibás azért, mert fullad, sír, rosszul van, csak én is meg vagyok már törve és mindig motoszkál a fejemben, hogy mi van, ha teljesen másik világban élünk szinte és az akaratomon kívül tönkretettem egy másik embert.

Volt már előtte is komoly kapcsolatom, és soha nem volt részem hasonlóban.

Esetleg ha tudnátok jókat kérdezni, és rámutatni valamire, amivel nem vagyok tisztában, az jól esne.