2 év járás, elköteleződés, majd minden kuka. túl sok áldozat... részletek lent(?)

2 évvel ezelőtt összejöttem egy nálam 10 évvel fiatalabb lánnyal. 19/29

Ő nagyon egy kalitkában élt otthon, erősen bigott neveltetésben, amit próbált magára erőltetni, de ugyanakkor menekült tőle.

Nagyon nehezen nyílt meg, de volt egy lényében egy elemi kedvesség, ami miatt úgy döntöttem kitartok mellette.

Nagyon kedves kis angyalka volt.

Én azt gondolom, hogy a szeretetet elsősorban a meghozott áldozatokban lehet mérni igazán. A becézés, ölelés, szeretkezés hazudhat. A vállalt áldozat nem.

Sok erőfeszítésembe telt, mivel hogy otthonról "ki kellett őt szabadítani".

Mindig támogattam őt, igyekeztem nem befolyásolni, csupán bátorítani abban, hogy merjen önmaga lenni.

Keveset találkoztunk, mert ő egyetemre járt, én meg munka okán egy másik városhoz voltam kötve.

A szülei gyűlöltek engem, folyamatosan kaptam a sz@rt a nyakamba tőlük. És ő is sokszor bizonytalankodott, mert egyfelől szerette a szüleit, másfelől, ahogy egyre jobban kimutatták a foguk fehérjét egyre nehezebb volt elhinnie, hogy ők márpedig ilyenek.

Beszélgetni sokszor nehezen tudtunk, mert mindig meg akart felelni, mindent mindig hosszú időn keresztül rágott, mire kibökte. Azt, hogy mi bántja, szinte alig, úgy kellett mindig kihúzni belőle.

Nehéz volt ez az időszak nekem, mert nem ilyen kapcsolatot akartam, és sok lemondással járt, az által, hogy nem lehetek vele spontán, valamint, hogy a szülei és köztem ingázott, s ha jött, sokszor dúlt-fúlt, vagy magába fordult az otthon kapott sérelmekért. Én ott voltam és támogattam...

Később kiderült, hogy bi hajlamai is vannak. Szexuálisan érdeklődik a nők felé is.

Én mindig az önelfogadásában támogattam (tanulás, szakma, hobbi, mindenben megadtam neki a lehetőségeket), és ezt is megengedtem neki, hogy kipróbálja.

Meg is történt nem egyszer, nem kétszer. De tíznél többször sem.

Nem éreztem túl jól magam otthon egyedül ilyenkor, de lenyeltem, s másnap örültem, ha ő jól érezte magát. Bár apró figyelmetlenségek velem szemben voltak ("jó reggelt" üzenet legalább ebben a helyzetben, stb.).

Idén történt, hogy átment egy másik egyetemre. A szülei teljesen megvontak tőle minden támogatást. Anyagilag is támogattam, ruhákat vettem neki, élelmiszereket, dekort, stb. Segítettem neki albérletben, fizettem is egy jó részét, segítettem a munkakeresésben, mindenben. Én voltam neki igazából.

S mikor leköltözött, életében először társaságba került.

Rengeteget járt bulizni a csajokkal, és a fiúkkal. Volt, hogy megkóstolta velük a füvet is, be-becsiccsentett, flörtök stb.

Én dolgoztam. De nem tiltottam meg neki, nem vagyok féltékeny. Hadd bulizzon, örültem, hogy társaságban van, és jól érzi magát, bár éreztem, hogy jobban hanyagol tán. De szeretett... ez látszott is azért, meg mondta is.

Aztán elkezdett dolgozni két hónapja. Vendéglátásban. 16 óra, csupa pasi. Sokat hívták ők is bulizni, iszogatni, jópárszor ment is.

Ezekben az időkben volt az, hogy én nekem mindeközben nagyon sok nehézség halmozódott fel az elmúlt 10 év küzdelmeiből, sikertelenségeiből.

Nem éreztem azt, hogy ő ott van nekem, meg nem is akartam letörni... viszont belül a szívemben azt éreztem, ki akarok kicsit lépni a bőrömből.

Ekkor olyat tettem, amit soha, és ezután se vágyok: online szerepjáték. Beszélgettem egy lánnyal. Fake profil, nem tudta, hogy én vagyok. De nagyon jó volt vele beszélgetni. Tudományról, irodalomról. Ő kicsit flörtölt, de igyekeztem ezt kedvesen lerázni, de volt, igen, hogy elöntött kicsit a melegség.

A lány leszbikus volt amúgy.

Mivel pár nap után nem éreztem már jól magam ebben, de akartam vele barátkozni, mert értékes kapcsolat volt, a valóságban is találkoztunk (nem tudta, hogy én voltam a profil mögött, hanem a karakter mutatott be neki). Semmi flört, viszont sok érdekes diskurzus.

A barátnőmnek is bemutattam. A lány ki is kezdett vele, a barátnőmnek tetszett a dolog, én meg hagytam.

Volt egyszer, amikor a költözése után 2 héttel végre tudtunk találkozni, s ez a lány meghívott minket filmezni, ő elment. Én nem. És ő azt is választotta, hogy ott alszik, noha háromszor is kérdeztem, hoyg biztos?, ő igen, ott aludt. Nem esett jól, de lenyeltem. Másnap megkérdeztem, milyen volt. Csók, petting, stb.

Tovább mentünk.

Később azonban ez a lány rájött, hogy én vagyok a profil mögött, és nagyon mérges lett, hogy hazudtam. Elmondta a barátnőmnek is.

Tökéletesen jogos volt, egy percig sem magyarázkodtam. Elismertem, ahogyan azt is, hogy egyszerűen gyáva voltam bevallani az igazat.

A barátnőm, úgy tűnt megbocsátott. Elutaztunk külföldre kicsit, jól éreztük magunkat... stb.

Eltelt egy hónap. Kezdett beilleszkedni a munkahelyére, engem hagyagolt olykor... s azt éreztem, hogy távolodunk. Meg is jegyeztem neki.

Ekkor elmondta, hogy még mindig nagyon bántja a dolog, és hogy mérges rám, csalódott bennem... s hogy olyan gondolatai vannak, hogy széttenné a lábát más pasiknak legszívesebben, izgatja a kaland gondolata, de nem tudja, hogy bosszúból, vagy amúgy is. De elmondta, hogy mégsem akarja feldönteni mindezt, amit együtt felépítettünk, s az utat, amit együtt bejártunk, kidobni. Engem szeret, őket nem, csak vágyik rájuk.

Voltam nála egy hétvégét, örült nekem. Jól éreztük magunkat.

Egy héttel később kórházba kellett mennem. Eljött. Ekkor is szóba került ez. Sokat örlődött, de sosem bezsélt róla, csak amikor már nagyon nyomta. Elmondtam neki, hogy "hát nem látod, hogy mennyi mindent adtam neked? mennyi mindent vállaltam érted? azért tettem, mert szeretlek... kérlek, lásd... ne beszélj úgy, mintha megcsaltalak volna". Úgy tűnt ismét, kibékültünk, megcsókoltuk egymást, újra láttam a szemében azt a kis angyalkát, aki az elején volt... megpecsételtük, kimondtuk újra egymásnak, amit már sokszor, hogy egymással akarunk összeházasodni... majd visszament a városába, én pedig másnap dolgoztam.

Következő héten ügyeket intéztem, új munkát intéztem, szabad vagyok, bárhová mehetek.

Hétvégén most lementem hozzá.

Dolgozott hajnali 2-ig. Visszamentem, hogy sétáljunk kicsit. A kollégái elhívták sörözni. Meghívott engem is.

Kézen fogva mentünk, de a kocsmánál elengedte a kezem.

Utána ott ő a kollégáival trécselt, én csöndben ültem, hozzám kb. senki se szólt. Még vagy 2 órát voltunk velük, egy darabig kísértek minket. Egy bi csajjal bezsélgetett, hogy mennek majd együtt bulizni, illetve a kollégáival, én meg csendben kullogtam melletük, várva, hogy észrevegyen.

Mikor elköszöntünk tőlük ismét megfogta a kezem.

Ez rosszul esett. Utána szóvá tettem.

Este hozzámért, úgy aludt el.

Másnap reggel felajánlottam, hogy megmasszírozom a lábát, mert fájt neki, elfogadta. (Masszőr is vagyok) A kezem feljebb csúszott, és máshol is megmasszíroztam. Mint mindig nagyon élvezte. Finom reggelit kaptam cserébe.

Pár órával később beszélgettünk a dolgairól. Észrevettem, hogy hanyagolja azokat, amik egy éve még a szenvedélyei voltak... szóvá tettem, ő a munkát okolta. Én meg azt mondtam, hogy bármit meg lehet oldani. Hisztizett ezen.

Aztán szóvá tettem, hogy azt érzem, hogy lázad ellenem folyamatosan.

S ekkor kibukott újra.

Szakítani akar.

Nem bírja túltenni magát azon, amit tettem. (a fake profilos chat) Csalódott bennem, nem bízik abban, hogy nem ismétlődik meg, és magába sem bízik... szabad akar lenni.

Akkor még úgy tűnt kibékülünk. Minthogy ez majd elmúlik. Elmondta, hogy szeret, de ez nagyon fáj neki. Elismertem, hogy jogos, de túlzásba ne vigye. És hogy tán beszélni kellett volna róla, ha őrölte, nem csöndben őrlődni és hagyni, hoyg ez a méreg kifejlődjön benne.

Másnap dolgozni ment. Vettem neki virágot, meg jégkrémet, kikészítettem az asztalára.

Aztán felhívott, hogy nem bírja... mégis csak menjek el.

Elmentem.

De elmondtam neki a telefonban, hogy "tudom, hogy te ezt már eldöntötted rég... nem is akarod túltenni magad ezen... elvettél tőlem mindent, amit adtam, aztán eldobsz, mint egy rongyot... már nincs rám szükséged. Kiszabadultál, felépült az önálló életed. Ugyanolyan vagy, mint azok a nők, akiket mindig olyan fellengzősen szidtál"

Aztán letettem a telefont, és hazamentem.

Hagytam neki egy levelet, amiben leírtam, hogy egy balek vagyok, de még mindig szeretem. Ezért fáj. Ezért haragszom, mert nagyon szeretem, azt a lányt, aki akkor nézett rám. Hova lett ő? Mivé lett?? Tényleg ekkora a bűnöm, hogy nem érdemlek irgalmat, ennyi türelem, tolerancia és szemhunyás után? Ha mégis csak múló szeszély ez, tárt karokkal várom.

...

Nos, igen.

Többször mondtam neki, amikor bizonytalankodott, miszerint ő azt érzi, hogy nem elég jó hozzám, nem ad annyit, mint én, hogy ő számomra egy virágbimbó. Nem tudom, mi fog kinyílni belőle. De hiszek benne. Hiszek abban, hogy mindez az áldozat beérik, s az árnyak, félelmek, szorongások benne elmúlnak majd.

Hát... ezt nyílt ki végül.

Ítéljetek meg, kérlek. Tudni akarom :)