Érdemes a belső megérzésre hallgatni?

Sziasztok!

Rengeteg, a témával kapcsolatos cikket, sztorit és fórumos történetet elolvastam az elmúlt 2 hétben, mondván, hátha rájövök, hogy mi a bajom és hátha könnyebb lesz.

1,5 hónapja megismertem egy nőt online. Az egyértelmű volt, hogy nagyon passzolunk, órákat tudtunk minden nap beszélni telefonon. 3 nap után meg is történt a találkozás. Én elképzeltem a fotói alapján valakit, aki nagy részt élőben vissza is köszönt, viszont valami mégis volt. Nem volt az az érzés, amikor megpillantottam, hogy whao, milyen csinos és vonzó, egyszerűen csak csinos volt. 2 randink volt, aztán végül megbeszéltük és nem lett semmi a dologból. Eltelt pár nap, engem nem hagyott nyugodni a dolog, hogy a külsőség miatt nem érzem azt a valamit, amikor belül minden klappol, így felkerestem. Úgy voltam vele, találkozgassunk és majd ott eldöntöm, hogy tényleg tetszik-e. Végül úgy döntöttem, hogy igen, tetszik, meg akarom hódítani. Sikerült is, 2 hét intenzív udvarlás után megvolt a csók is, mondhatni összejöttünk. Ezután 1 hét múlva kicsit összecsaptak a fejem felett a hullámok, besokalltam és mondtam neki, hogy ez nem megy részemről. Egyszerűen azt érzem, hogy nem tudok annyit adni, mint amennyit kapok tőle, részéről egyértelműen éreztem, hogy átformálódott a dolog, viszont én a döntésem után is bizonytalan voltam. Nem tudom minek nevezzem ezt, mert vonzalom/kémia volt a részemről, de valószínű nem akkora, nem olyan mértékű, ami miatt tovább tudtam volna ezt folytatni. Miután megszakadt a kapcsolat, rá 1 hétre nem igazán lett jobb. Az agyammal tudtam, hogy nem szabad keresnem, de a szívem mást mondott és elkezdtem visszahódítani, mert akkor úgy éreztem, hogy hiányzik és vele szeretnék lenni, hülye voltam, hogy eldobtam magamtól. Sikerült is a visszahódítás, de aztán újra beleültettem saját magunkat ebbe a hintába. Valószínű, hogy érezte ő is rajtam a bizonytalanságot, mert pár napja még ő hozta fel újra a témát, hogy döntsem el, mit is szeretnék. Na és itt újra beindult az agyalásom. Aztán tegnap átgondoltan leültem vele megbeszélni. Ő azt mondja, hogy programokat szeretett volna közösen, de ennek a lehetőségét megint nem adtam meg. Nem adtam meg a lehetőségét, hogy idővel eldőljön, kialakul-e köztünk valami. Ebben igaza van. Viszont úgy voltam vele, hogy valami nem stimmel velem, mert még az elején alapból nem is itt kéne tartanunk. Ha mindenhogyan tetszik, akkor nem lenne belső hang, nem agyalnék azon, hogy mit érzek, hanem vele szeretnék lenni és majd idővel eldől, hogy mi lesz belőle, nem?

Szívesen vagyok vele és valamilyen szinten vonzalom is van, de nem tudom, hogy ez az a fajta vonzalom-e, ami ahhoz kell, hogy ne agyaljak, csak menjen minden magától. Bár már mindegy is, mert ennyi volt, csak ettől még idegesít. Ő megadta volna azt a pár hónapot, míg kiderül, hogy működik-e köztünk. Én viszont hogy legyek vele hónapokat, amikor nem vagyok biztos benne, hogy elég erős az a valami érzés, hogy egyáltalán belevágjak? Félek attól, hogy hónapok múlva még nehezebb lesz az elválás, ha nem jön meg az az érzés, amit várok. De így beleugrani se lehet a kapcsolatba, hogy már az elején ettől félek, nem? Most megint ott tartok, hogy jó lenne mellette ébredni, de valószínű ez csak az én hülyeségem, mert ahogy adott a szituáció, már megint ott motoszkál bennem az a belső valami, hogy nincs meg, aminek meg kéne lennie. Egyszerűen bizonytalan és kétes érzések támadnak bennem, ami nem tudom mitől van. Illetve lehet attól, hogy mindig is egy ilyen nőt képzeltem el társamnak, és amikor itt van, akkor meg nem tudom átadni magam a boldogságnak, mert valami visszahúz.

Már arra is gondoltam, hogy lehet el kellett volna ásnom magamba jó mélyen ezt a belső hangot, az első megérzést, és így leélni egy életet, mert amúgy minden más passzol és lehet sose lesz még egy ilyen lehetőség. És akkor oké, olyan párom lesz, aki nekem csak majdnem tökéletes, akit csak majdnem tökéletesnek látok, akibe lehet, hogy nem vagyok őrülten szerelmes, de mindemellett egy megbízható társ és idővel lehet elmúlik ez a bizonytalanság érzés a részemről. De le lehet egyáltalán így éveket élni?

Nektek már volt ilyen? Úgy érzem, ez nem normális, ennek nem így kellene lennie. Ilyen még sose volt velem, eddig igen vagy nem volt a válaszom a párkapcsolatra, mindig el tudtam dönteni határozottan. De most ez a sok kétely... Ebbe bele lehet őrülni és a másikkal se csinálhatom ezt, mert érzi rajtam. Nehezen is engedett el tegnap (én is őt), láttam rajta, hogy segíteni próbál, hogy mitől lehet ez. Szerinte szeretem őt csak még magam se jöttem erre rá. Egy biztos: Ilyen szituációban még sose voltam és kegyetlen szar érzés. Viszont nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy valami miatt én őt elengedtem, kétszer is és ennek sokkal egyszerűbben, gördülékenyebben kellene mennie.