Életem legfájdalmasabb szakításán vagyok túl és nem tudom, mit csináljak már, megőrjít a fájdalom. Ti mit tennétek?

Azt se tudom, honnan kezdjem. 27/F vagyok. 25 éves korunkban jöttünk össze, bő 2 évig jártunk de az olyan volt, mintha 20 lett volna, annyira imádtam az egészet.

Egy elképesztő nőt kell elképzelni, vagy legalábbis megpróbálni elképzelni: ritka intelligens, határozott, 10-es kinézet, mindent elintéz magától, igényes, süt-főz, ráadásul nagyon jól.. bármi amit csak akarhat egy férfi.

Magamat sem akarom alulértékelni, nem vagyok egy modell kinézet, de kifejezetten izmos és magas vagyok, bármit megszerelek, menő karrierem van, nagyon romantikus és intim típus vagyok, soha nem felejtek el egyetlen szülinapot, évfordulót, stb. stb.

De... és itt a de. A kapcsolat végefelé volt egy időszakom ahol elég depressziós lettem és elzárkóztam mindenkitől: haveroktól, családtól, stb. kivéve a(z akkori) barátnőmet. Ettől ő besokallt és egyre kevésbé vonzódott hozzám. Ez megnyilvánult fizikailag (nulla ölelés/puszi/bármi ami korábban amúgy nagyon sokat volt), szavakban (abbahagyta a "szeretlek" mondogatását) és tettekben is (barátnőinek mondta).

Erre én beparáztam és úgy döntöttem, kirángatom magam ebből a helyzetből. Konkrétan leültem vele szemben egyszer és mondtam neki, hogy tudom hogy most nem vagyok a legjobb társaság, de szeretném hogy lássa, mennyire próbálok tenni ez ellen, és akkor felsoroltam: elkezdtem proaktívan szervezni dolgokat haverokkal, újra elkezdtem edzeni járni, munkahelyre többet jártam be irodába/több programra jelentkeztem és ami talán a leginkább hangsúlyos, elkezdtem pszichológushoz járni életemben először, hogy kibeszéljem ezt magamból.

Innentől csak eszkalálódott a helyzet: exemnek nagyon jó volt a viszonya a kollégáival, de egyik nap találkozott a "barátnőivel" aztán nagyon furán viselkedett egész nap (itt jön az a része ahol én voltam a f*sz), úgyhogy belenéztem a telefonjába. Kiderült, hogy hazudott nekem, sőt megkérte a barátnőket hogy falazzanak neki mert ő kollégákkal talizik, nem velük. Nagyon kiakadtam, kurvára összevesztünk, de ezen a ponton csak az lebegett a szemem előtt hogy nem akarom elveszíteni úgyhogy gondoltam, megpróbálom deeszkalálni a helyzetet és egy csokor virággal másnap úgy fogadtam hogy sajnálom, hogy ilyen bizalmatlanság alakult ki közöttünk és remélem, helyre tudjuk hozni stb.

Az az igazság viszont, hogy ezen a ponton már nem bíztam benne, hiába hazudtam magamnak ezt. Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint az hogy pár nap múlva amikor nem nagyon válaszolt üzenetekre, meg "egész nap meetingjei voltak", újra belenéztem a telefonjába és láttam ezt így kerek perec leírva: "vett nekem csokor virágot de b***meg ettől még nem leszek belé újra szerelmes"

Igazából kár is az egészet leírnom.. ő már tudta, mit érez, csak nekem vetített egy képet arról hogy "kis szünetre lenne szükség", meg hasonló butaságok. Végül elköltözött "ideiglenesen", ami alatt én még egy hosszú szerelmes verset is írtam neki, de ez már kb. halottnak a csók volt és végül én mondtam ki óriási fájdalom árán, hogy szakítsunk.

Azóta eltelt több mint 3 hónap, nagyon-nagyon sok programot szerveztem a haverokkal, tesómmal, családdal, kollégákkal. Úgy érzem, több haverommal "szintet lépett" a kapcsolatom, ahogyan ennek a témának a lelki mélységeit megbeszéltük. Koncertekre mentem, ad-hoc bulikba, kirándulni, jótékonykodni, önkénteskedni, új étterembe, bruncholni, sorolhatnám naphosszat.. kipróbáltam 3 új sportot is és továbbra is jártam a pszichológushoz.

Utóbbinak köszönhetően engedtem magamnak hogy átérezzem az érzéseimet és bizony férfiasan bevallom, hogy többször fordult elő hogy egy fasza, haverokkal töltött este után hazaértem az üres lakásba és az ágy szélén ülve bőgtem mint az állat, mert nem tudtam feldolgozni, hogy már nem az enyém.

Körbejártuk már a pszichológussal: úgy érzem, voltam egy szar ponton mentálisan, csináltam egy rakás hülyeséget (telefonba nézés, veszekedés gerjesztés), illetve úgy érzem, papucs is voltam többször, de már nem vagyok ilyen labilis állapotban. Legalábbis nem lennék, ha nem hagyott volna el ennek következtében életem szerelme.

Csakhogy ezt (hogy már "jobban vagyok") semmilyen módon nem akarom, nem vagyok hajlandó neki direktben kommunikálni, miután annyiszor egyértelműen kifejeztem az érzéseimet és neki ez mind semmit nem jelentett.

Az elmúlt hónapokban kis túlzással egy teljesen új embert csináltam magamból, elképesztő erőfeszítés árán, de a központi ügyet tekintve nem érzem a megtérülést.

Ott tartok, hogy feladom, rendben, ezt már nem tudom helyrehozni, de bárcsak ne álmodnék vele még mindig rendszeresen, bárcsak ne keresném a kocsiját megállás nélkül ha megyek az utcán, bárcsak ne gondolkoznék folyton azon, hogy ő vajon mit szólna akármelyik cselekedetemhez..

Köszönöm, ha végigolvastad. (Pedig ez még mindig max. a sztori 30%-a..)