Szakított velem a párom és azt szeretné, ha barátok maradnánk. Szerintetek megéri megpróbálni?

Sziasztok, objektív véleményekre lenne szükséges. Én nő, ő férfi, huszonévesek vagyunk és mindkettőnknek ez volt az első párkapcsolata és első szexuális partnere is.

Az exemmel egy évig együtt voltunk, viszont távkapcsolatban voltunk és nem találkoztunk fizikailag súrún, csak kb. havonta, de minden egyes nap telefonáltunk és igazából bár csak online, de egész nap együtt voltunk.

Neki nagyon nehéz gyerekkora volt és ez nagyon hatással volt a mentális egészségére, főleg az utóbbi pár hónapban jött ki rajta leginkább mert sok rossz dolog történt vele most, nagyon depressziós volt mostanában.

Én végig ott voltam mellette és próbáltam neki mindig támogatást és vígaszt nyújtani, de ugye ilyenkor az emberen nem nagyon lehet segíteni azzal, hogy jobban szereted, ha egyszerűen magán nem képes elkezdeni segíteni, pl. mindig kifogásokat keres arra, hogy ne menjen terápiára, pedig nagyon ráférne.

Nekem ő volt az első szerelmem és készen álltam volna messzire költözni is érte és bár voltak nyilván gondjaink, meg olyan problémák amik engem nagyon zavartak, általában meg tudtuk őket beszélni, és én minden negatívum ellenére is hajlandó voltam ennek esélyt adni mert annyira szeretem, mint ember, de pár napja volt egy összeröffenésünk, és végül szakítottunk, mert elmondta, hogy a rossz mentális egészsége miatt már jó ideje egyszerűen nem képes boldogságot érezni, és nagyon kedvel meg fontos vagyok neki, de nem szerelmes, és szerinte sose lenne képes rá, hogy mégegyszer barátnője legyen, mert szerinte ő inkább egyedül kellene hogy legyen. A szexet se élvezi annyira, azon is gondolkozott hogy lehet, hogy aszexuális.

Én ezt a részét el tudom fogadni természetesen, de nem változtat a tényen, hogy engem egy éven át boldoggá tett mindezek ellenére is, és nagyon sok jó közös élményünk van, beutaztuk együtt Európát. Én nagyon szerettem és nagyon sok időt és energiát áldoztam arra, hogy ez a kapcsolat múködjön, de sokszor már érezhető volt, hogy nem akar tőlem semmit, mert mindig fontosabbak voltak az ő problémái, mint az enyémek.

Szeretné, ha továbbra is barátok lennénk, mert azt mondja, hogy soha senki nem volt hozzá ennyire közel, és nagyon szeretett boldoggá tenni meg boldognak látni és sajnálja, hogy így alakult, de nem akar párkapcsolatban lenni.

Bennem nagyon vegyesek az érzelmek, mert bár borzasztóan szeretem, de elgondolkozok azon, most hogy már pár nap eltelt a szakítás óta, hogy vajon mennyire voltam igazán én vonzódva is hozzá. Bár vonzódtam hozzá fizikailag, meg mint ember is nagyon jól kijöttünk, de meglehet, hogy inkább csak intellektuálisan volt úgymond közüttünk kémia, pl. nem taapsztaltam meg azt az érzést annyira, mint előtte nlhány sréccal akik bejöttek, hogy akárhányszor besétál az ajtón elkezdek izgulni meg elpirulni, vele inkább nagyon természetesen jött minden, mert már első találkozásunk előtt hónapokig beszéltünk és nagyon közel kerültünk egymáshoz lelkileg és hamar barátok lettünk, aztán elkezdtünk flörtölgetni. Nem tudom, más hogy tapasztalja meg a szerelmet, hogy ez a klisés "pillangók a hasban" érzés ha nincs meg, akkor az vajon tényleg igazi szerelem-e, vagy csak szeretet.

Egy biztos, én minden baj ellenére is kiálltam mellette és büszkén hívtam a páromnak és szerettem minden közös percet, szerettem vele szexelni, szerettem vele randizni, szerettem vele mindent csinálni, ő tett egyedül igazán boldoggá és mindig jókedvű voltam, ha vele lehettem, de most hogy belegondolok, nem nagyon volt meg tényleg ez a kémia.

Még akarok adni magamnak egy kis időt, de azon gondolkodok, hogy szerintetek ha pár héten belül kicsit jobban leszek akkor van értelme megpróbálni, hogy újra barátok legyünk? Igazából csak online barátok lennénk, mivel nem egy országban lakunk.

Neki most a nehéz időszaka miatt nem nagyon vannak barátai, és szeretnék neki mindezek ellenére is támogatást nyújtani és együtt viccelődni és beszélgetni, mint régebben, de nem tudom, hogy magammal szemben mennyire fair, hogy ha nem hagyom magam mögött ezt a kapcsolatot teljesen és ragaszkodok hozzá továbbra is, mert attól félek, hogy ugye valamilyen szinten a kapcsolat alatt is kihasznált érzelmileg, hogy tőlem elvárta az érzelmi támogatást, de én nem kaptam tőle ezt vissza olyan szinten, ahogy azt kértem, és attól félek, hogy ha megpróbáljuk, nem fogok tudni eltekinteni a szakítástól és a történtektől, valamint nehezebben fogok esetleg továbblépni, ha valaki új férfi a képbe jönne egyszer, bár egyelőre nem szeretnék még mást a közeljövőben, 1-2 évig legalább.

Viszont sajnálom őt, mert nagyon magányos, és igazából azon kívül, hogy a mentális egészségét helyezte előtérbe, nem különösen ártott nekem, és egyébként nekem is megkönnyebbülés, mert a táv meg egyéb dolgok miatt azért már a kapcsolat alatt is voltak kétségeim, hogy vajon működhet-e ez hosszútávon, csak eléggé elvakított a szeretet és én mindenre hajlandó lettem volna, hogy ez működjön, de sajnos úgy tűnik, nem nagyon volt erre esély.