Miért kell egy szakításnak ennyire körülményesnek lennie?

Együtt vagytok, vannak problémák, amikkel nem tudtok együttélni, kifejezitek ezeket a másik felé, dolgoztok rajta, nem változik semmi. Ezt eljátszod párszor, míg végül belátod, hogy szakítani kellene.

Találkozol a másikkal, hogy elmondd ezt neki és lezárjátok és az egész beszélgetés csak egy erőszakos agymosási kísérlet lesz arra vonatkozóan, hogy miért kellene folytatni e miért jó ez a kapcsolat és miért nincs itt semmi probléma vagy csak egy kicsi.

Természetesen kiderül, hogy ez nincs így és hülye voltál, hogy belementél, újra beszélni akarsz vele, újra le akarod zárni és újra elkezdi mesterszinten tolni a győzködést.

Miért nem lehet egyszerűen csak felismerni, hogy ez így szar és kulturáltan lezárni? Miért kell belemagyarázni, hogy deee, jóez, ne adjuk már fel...

Már annyira nincs türelmem találkozni vele, hogy legszívesebben írásban szakítanék, de az meg patkány dolog. Előre fáj a fejem attól, hogy megint egy órán keresztül fog papolni arról, hogy ő hogy lát minket és mennyire érzi, hogy ez menni fog. Egy szemétnek érzem magam, mikor újra és újra elmondom neki, hogy szerintem meg nem.

Miért kell a hülyét játszani és tagadni, hogy ez nem működik? Miért nem lehet felnőtt módjára hagyni, hogy a másik kimondja, hogy vége és elfogadni?