Miért reagál így egy egoista a szakításra?

A már csak volt barátom a legönzőbb ember akivel valaha találkoztam. Az érzelmeit eltitkolta, sosem tudtam hányadán allunk, érzelmileg instabil volt, és ha napokig nem keresett (én kerestem ekkor is, de nem válaszolt, majd utólag mindent a munkája miatti elfoglaltságra fogott, holott láttam hogy vígan posztolgat meg lájkolgat boldog boldogtalant) minden téren elhanyagolt, és elvárta ha napok múlva rám írt egy sziát, akkor én attól aléljak el. Legutóbb is megtette hogy rám írt szia, én válaszoltam aztán aznap már semmit nem reagált. Pár napja megint rám írt hogy szia, én meg kérdeztem hogy mit szeretne, azaz van-e vmi mondanivalója, mert ha nincs, akkor ne rabolja az időmet. Erre felháborodott, hogy milyen bunkó vagyok vele. Az egészből azt hozta ki, hogy nekem hálásnak kellene lennem amiatt is ha csak annyit ír egész nap hogy szia! Ő elfoglalt ember, és már az nagy teljesítmény hogy rám írja szia és ennyiben kimerül. Megírtam neki hogy az én időm is ugyanolyan fontos mint az övé, és kinőttem ebből a húzd meg ereszd meg baromságból, sőt sosem toleráltam. Ugyanis ha beszédes kedve volt akkor meg irkált, de akkor is úgy hogy fogta magát és beszélgetés közben ott hagyott, elment mással foglalkozni. Majd másnap megint kezdi hogy szia. Aztán vagy írt ez után valamit vagy sem. Lényeg hogy megmondtam én ebből a bohóckodásból, maszatolásból nem kérek, ilyen túlbonyolított "kapcsolatból" sem. Erre úgy besértődött hogy semmit nem reagált, sőt az üzenetem úgy állította be, mintha még nem olvasta volna el. Holott többször lebukott hogy de, már akkor olvasta amikor megírtam neki. Kérdésem az, hogy akik egoisták, pontosan miért reagálnak így a szakításra, a másik ember jogos véleményére, és alapvetően nem érzik úgy, hogy totál gyerek állapotban léteznek érzelmileg?