Tudom, hogy jó döntés volt a szakítás, de mégis fáj?

Nem szeretném taglalni a részleteket, csupán a lényeget: az illető nem "csak" a női mivoltomban alázott meg, hanem emberileg is. Lényegében kikényszerítette azt, hogy szakítsak. Én szerettem őt, próbáltam vele megbeszélni a dolgokat, kértem keressünk megoldásokat, de nagyon durván elutasította minden próbálkozásomat. A végén már feladtam, és szakítottam. Pedig nem ezt akartam, de muszáj volt, mert a viselkedése az kritikán aluli volt emberileg. Erre neki állt feljebb hogy szakítok, érzelmileg zsarolni kezdett, bűntudatot akart kelteni bennem. Mondtam neki, nyilvanvaló hogy nem kellek neki, a sok elutasítása (a kapcsolat rendezésére tett kompromisszum ötleteim), az hogy konkrétan semmit nem tett a kapcsolatért,egyértelművé tette számomra azt, hogy ezzel "megmutatta a kifelé utat".

Tudom jól, hogy jó döntést hoztam, az önérzetem sem bírta már elviselni a semmibe vételem, de mégis fáj hogy szakítottam, mert bennem a legjobb szándék volt, hogy hozzuk rendbe. Volt már valaki hasonló helyzetben, hogy kénytelen volt szakítani a másik viselkedése, hozzáállása miatt?