Egyre több helyről hallom, hogy ha valaki már nem akarja a társát és szakítani akar akkor ahelyett hogy megtenné inkább kiharcolja a másiktól. Eltávolodik, nekiáll bunkózni, bántani, elhanyagolni. Ez mégis mire jó, miért kell ezt csinálni?

Gerinctelen, időpocsékoló r0hadékok, azért!

Határozottan, nyíltan kell megmondani, összepakolt csomaggal a csomagtartóban és menni amerre lát, felesleges fájdítani a másik szívét.

Én is azt figyeltem meg, hogy egyre jobban élünk felelősségáthárító életet. NEm csak párkapcsolati téren, hanem minden egyéb területen. Egyre kényelmesebben élünk, egyre jobban mossa át az agyunkat a média, a közösségi oldalak hazugságai. A legtöbb ember ha tehetné otthon ülne egy babzsákba, laptoppal az ölébe, onnan dolgozna, onnan rendelne kaját, és onnan hívná át a szexpartnerét. És pont. A francnak hiányzik a valóság, hogy elmenj A-ból B-be, hogy érezd a fizikai munka utáni elégedettséget, az alkotói munka utáni büszkeséget, a párkapcsolattal járó egyéb dolgokat, azt hogy beleadj valami energiát valamibe, és a csalódások ellenére élvezd a gyümölcsét a kitartásodnak. Neeem. Inkább a megúszásra hajtunk, a felelősségáthárításra.

Na ezért hárítják át a másikra a szakítást.

2 szakítást éltem meg, egyiket se akartam. De mind a kettőnél úgy lett vége, hogy rá kellett kérdeznem, hogy szakítani akár e az illető... és mind a kettőnél igen volt a válasz, onnantól meg tehettem bármit nem változott a véleménye.

Ez a kérdés most nagyon elgondolkodtató

Azért, mert ez egy nagyon nehéz helyzet. Sokszor van, hogy a szakító fél rádöbben, hogy a kapcsolat számára romboló hatással van, de még mindig szereti, kötődik hozzá, így nehéz kimondani a végszót.

Én például mérgező kapcsolatban éltem, de ahogy az lenni szokott, sokáig elfedte a köd. Fizikai bántalmazás csak egyszer volt, és akkor sem ütött meg, "csak" végigrángatott az utcán, és belilult a karom. Érzelmi bántalmazást sokszor kaptam. A leggyakoribb viszont a szexuális bántalmazás volt, mert nem értette a nem szót. Ha ő akart szexelni és én nem, addig nyomta hozzám a farkát, meg nyúlkált a bugyimba, amíg be nem adtam a derekamat. Persze ilyenkor látszott rajtam, hogy nem szenvedélyből megyek bele, hanem kényszerből, ezért meg is kaptam a fejmosást, hogy "MIÉRT NEM ÉLVEZTED, HÁT ÉN ÉRTED CSINÁLTAM?!"

Decembertől februárig milliószor belekezdtem a szakítós szövegbe, szépen felvázolva az okokat, de mindegyikre volt magyarázata akkor is, hogy ő csak értem tette, különben is tévedek, és ezért nem kell szakítani. Természetesen belengette, hogy végre összeházasodunk, össze is költözünk - én sokáig álmodoztam arról, hogy együttélek vele, tény, hogy a kapcsolatunk utolsó évében már elengedtem, és elfogadtam, hogy vele csak hétvégi randik vannak, amikor viszont kötelező bármit megtennem az ágyban, amit ő akar. Végül februárban sikerült szakítanom, én mondtam ki, de december elejétől már nagyon eltávolodtam, és ő kapaszkodott volna belém. Amikor nem akartak találkozni már a többedik hétvégén, akkor ilyet mondott, hogy "Na, már megint verhetem a farkam." Nem is az, hogy elveszíthetem a szerelmemet, a nőt, akivel le akartam élni az életem... Nem. Az volt az egyetlen problémája, hogy nem tud szexelni.