A mi esetünkben szerintetek van még remény az újrakezdése?

Megpróbálom röviden és érthetően megfogalmazni a történetet.

28 éves nő vagyok, másfél éve szakítottam a barátommal, aki - ciki vagy sem - az első komoly kapcsolatom volt. Fél évig voltunk együtt. Igen, én szakítottam vele, ami így utólag bizony egyértelműen életem legnagyobb hibája volt, azóta is bánom és bűntudatom van miatta.

Viszont sajnos nem ok nélkül tettem, mert akkoriban derült ki egy elég súlyos betegségem, aminek következtében mind testileg, mind lelkileg lényegében összeomlottam. Egyszerűen nem voltam képes folytatni a kapcsolatot, depressziós lettem, szorongtam, utáltam magamat és a világot, nagyon súlyos volt az állapotom.

Ezért az akkori fejemmel az látszott a legjobb döntésnek, ha véget vetek a kapcsolatunknak, elengedem őt, mert magamat nem tartottam sem alkalmasnak, sem érdemesnek rá, és nem akartam az ő életét is megkeseríteni.

Viszont szerettem őt, ami egészen mostanáig sem változott, nem is tudtam egy percre sem elfelejteni, és ahogy telt az idő, és lassan jobban lettem, úgy döbbentem rá, mennyire megbántam, amit vele tettem.

Most már mondhatni, újra a régi önmagam vagyok, és bár nem gyógyítható, megtanultam együtt élni a betegségemmel, lelkileg is erősödtem azóta. Így arra jutottam, hogy megkeresem, és mindezt elmondom neki (mert mikor szakítottunk, másra hivatkoztam, túlságosan szégyelltem magam, nem mondtam neki el az igazi okot), és azt is, hogy nem tudtam még most sem elfelejteni.

Engem is meglepett, hogy ezúttal hajlandó volt velem találkozni, holott az eltelt hónapok során többször is próbálkoztam már nála, hogy beszélgessünk, de volt, hogy válaszra sem méltatott, amit mellesleg teljes mértékben megértek. Most viszont végre felszívtam magam, és mindent elmeséltem neki teljesen őszintén, hogy ez az egész miért történt, hogy nem benne volt a hiba, hogy nem arról volt szó, hogy nem szerettem, egyszerűen a pánik, a félelem, a betegségtudat, ami úrrá lett rajtam, ezt hozta ki belőlem. Meg is hallgatott figyelmesen, többször láttam rajta, hogy meglepődött, mondta is, hogy ezeket nem tudta, és nagyon sajnálja, hogy ennyit szenvedtem. Viszont végig nagyon hideg és távolságtartó volt, semmi érzelmet, vagy emberi reakciót nem mutatott, és azt mondta, ő már rég lezárta ezt a dolgot magában, nem haragszik rám és nem is bánja, hogy így alakult, nekünk más sors rendeltetett, és hogy most már más barátnője van, aki utánam már egyébként a második.

Majd azt kívánta, legyek boldog és találjak én is egy olyan társat, akit megérdemlek. Én utoljára még egyszer elmondtam neki, hogy nem vagyok túl rajta és nem tudtam elfelejteni, de erre már nem válaszolt semmit, csak annyit, hogy tudja, aztán adott két puszit (mint ahogy a találkozásunk elején is), és elment.

Ezek után persze minden jel arra utal, amit el is mondott, hogy már nem akar tőlem semmit, és soha nem akarná újrakezdeni a kapcsolatunkat, de néha ugyanazt a csillogást, meg merem kockáztatni (nem szerelmet) láttam a szemében, mint régen.

Annyira összetörtem megint, és olyan tanácstalan vagyok. Szerintetek mit gondolhat most? Egyáltalán lehet még valami jelentősége, amit elmondtam neki, vagy már tényleg túlvan rajtam és elfelejtett?

Számítsak még a jövőben (nem most rögtön, hanem mondjuk ha helyreteszi magában és megemészti a most hallottakat) esetleg arra, hogy megkeres és megpróbálhatnánk újra együtt? Vagy most már tényleg el kell nekem is felejtenem?