Teljesen hétköznapi vagyok és mégis hiányt érzek mindenkiben?

A kommunikáció mindig problémát jelentett, nálam ez egy erős pont, és ha nincs meg minőségben, akkor már nem tudok úgy hozzáállni senkihez. Nem 0-24-ben kell a másikkal cseverészni, de nem tudok mit kezdeni, ha nincs meg valakiben az önkifejezés, vagy ha elbeszélünk egymás mellett, nem értjük meg mit akar mondani a másik, a tartalom kimerül egy sorban, zárt, egyoldalú, stb. Ide tartozik még az egyik rögeszmém, amiről tudom, hogy felszínes dolog és mindenkivel előfordul, hogy hibázik, de akkor is rosszul vagyok, amikor igénytelen az írásképe és kismillió helyesírási hibát ejt, egyszerre ki tudok ábrándulni. Személyes beszélgetés többnyire egy fokkal jobb, viszont ott is érződik, hogy más minőségben fontos számunkra és alig tudok kiemelni alkalmat, amikor igazán jól éreztem magam. Ezen nincs mit szépíteni, vagy van összhang vagy nincs, vagy fontos valakinek a normális beszélgetés, vagy nem.

Értékrendszer alatt egyszerre értek mindent, ami meghatározza, hogyan élünk lelkileg/fizikailag/mentálisan, mikre törekszünk, milyen alap hozzáállásunk van az élet dolgaihoz és önmagunk felé is. Ebbe nem megyek bele részletesebben, mert túl személyes lenne. A személyiség már kezd kiüközni a kommunikációban is, de itt nagyon feszegeti a határokat és ha teljesen különböző elveket képviseltek, más prioritási sorrendben vannak az értékek, akkor hogyan lehetne bárhogyan is kompenzálni? Nem magammal szeretnék lenni, nem ugyanazt az embert kerestem senkiben sem, csak szerettem volna, ha legalább ezekben a fontosabb tényezőkben hasonlítunk vagy közel állnak a nézeteink, de kivétel nélkül egy embernél idő elteltével sem éreztem, hogy ezek tudnának úgy működni, hogy boldog lehessek és ne félemberként szenvedjek valaki mellett, aki lenézi az általam fontosnak vélt dolgokat és még ki tudja, miben vagyunk ég és föld.

Ehhez már csak kiegészítés a kémia. Pár esetben megvolt a fizikai vonzalom, de ezt sem mi döntjük el, vagy reagálunk a másikra, vagy nem. Nálam még össze is van kötve az intellektuális vonzalommal, tudjuk, hogy már eleve problémás, de ha ennek ellenére mégis működnek a külsőségek, bajok lesznek mással a későbbiekben. Oda-vissza működik.

Utolsó sorban kapcsolódik mindhez a bánásmód a másikkal és saját magunkkal, szintén egy rizikós téma.

Nekem is vannak hiányosságaim, hibáim, berögzült rossz szokásaim, nem vagyok tökéletes sehogy sem és igencsak elviselhetetlen tudok lenni, ha provokálnak vagy bántanak, kivel nincsenek ilyenek... Mégis teljesen átlagos életet élek és a képességeim sem kiemelkedőek, csak arra vágyom, hogy normálisan alakuljon az életem és szépen kitapasssom a köveivel együtt magamnak. Emberi kapcsolatokban sem képzelgek, ahhoz már eleget csalódtam, hogy ne éljenek bennem naiv téveszemék és hogy a földön maradjak, de ha létezek én, akkor csak létezik rajtam kívül más is, aki hasonlóképpen látja ezeket.

Végül fontos, hogy mivel fiatal vagyok jól tudom/tudtam, hogy minimális eséllyel lesz szerencsém és nem is törekedtem soha, hogy most nekem kell valaki azonnal, csak belecsöppentek az életembe vagy szimplán így alakult. Még sok időm van és nem szeretném, hogy a negatív élményeimből induljak ki mindig, viszont mégis úgy érzem miattuk, hogy kevés vagyok vagy valami gond van velem, mert senkivel sem működött. Talán egyáltalán nem kellene ezzel foglalkoznom és csak legyinteni rá, mint a legtöbb fiatalabb huszonéves. Kicsit irigylem őket, hogy könnyedebben, olyan merő egyszerűséggel kezelik, mintha nem is lenne bonyolult az élet. Valószínűleg így is van, de mélyebb típus voltam mindig is, egy részemet elveszteném, ha csak úgy szemléletet váltanék, vagy a személyiségemnek ez a része el lenne temetve, ami fájna, de tudom, hogy nem lehet semmit túl komolyan venni, csak annyira amennyit megérdemel. Gyakorlatban ez utóbbi nem mindig sikerül.