Továbbtanulok, félek. Miért én tartsam mégis mindenkiben a lelket, amikor engem kellene bátorítaniuk? 19/L

Nem tartom magam elveszett lánynak, de mégis falun nevelkedtem,most pedig pesten fogom kezdeni az egyetemet. Tulajdonképpen fogalmam sincs a közlekedésről, az ottani életvitel egészen más,mint amit megszoktam,de bízok magamban,hogy megoldom mindezt. Van elég félelmem így is, erre még rátesz a 24 éves barátom,hogy vele mi lesz,ha elmegyek,ő egyedül marad....stb, szörnyű önsajnáltatás megy napok óta,és hogy ezt a 2 hetet ő kéri,csak vele legyek.Rám nem gondol nekem milyen érzés mindenkit itthagyni? Csak ma 3x hívott fel rettentő szomorú hangon,és hogy mindenki látja rajta ( és mindenkinek elpanaszkodja) milyen szomorú,merthogy elveszít.Attól,hogy hétvégente jövök meg,nem tudom miért fogja így fel,eddig is hétvégén voltunk együtt. Anyukája azért azzal bíztatja,ne aggódj,találsz mást, a tökéletes anyósjelöltem szúrt hátba ezzel,akinek mindig mindenben segítettem, támogattam. De ugyanígy van ezzel anyukám,az egész család,a barátok, mindenki temet,merthogy elmegyek. Tudom,hogy szeretnek,féltenek,énis imádom őket,főleg a barátomat,csak dühít,hogy elvileg én vagyok a kislány,mégis nekem kell a lelket bennük tartanom,amikor nekem is nagy szükségem lenne minderre fordítva. Ennyire önzőek az emberek? Mikor legszívesebben sírnék,már potyognak a könnyeim a barátom mellett,inkább elfordulok,vagy hozzábújok,hogy benne tartsam a lelket,hogy ne aggódj,ugyanígy foglak szeretni. De ő csak saját magával van elfoglalva,neki milyen rossz,és szerinte nekem?