Miért nem működik normálisan az ismerkedés? Hasonló gondolkodású emberek miért nem találják meg egymást?

Mert nem jó az egyenlet.

Az ellentétek vonzzák egymást.

Nem fordítva.

Nem értek egyet veled. Bár nekem is megvan a hajlamom arra, hogy a hasonló gondolkodású emberek vonzzanak, de arra is sok példa van, hogy a különbözõség vonz.

Tehát nem minden a te képleted körül forog a kapcsolatokban.

Pl. Azt tapasztalom, hogy a legfontosabb a kapcsolatban a jellem, hogy valaki nyított, szeretõ, jólelkū stb. tudjon lenni, ez mindig fontos. Ilyen emberek mindenkivel megtalálják a szót. Ezzel szemben ha két hasonló, bunkó, beszūkült flegma egyén találkozik egymással, akkor kétlem, hogy csípni fogják egymást.

Én nem a tükörképemet keresem, hanem csupán embereket. Bizonyos oldalból jó, ha hasonló, de nem kell mindenben az legyen. A legfontosabb, hogy értékelni tudjam õt, legyenek szerethetõ tulajdonságai, õ is szerethetõnek lásson, nem kell ehhez annyira mindenben hasonlítsunk.

Szerintem neked azért fontos, hogy hasonló gondolkodású legyen, mert nem tudod kifejezni magad olyan emberek elõtt, akik másképp gondolkodnak, illetve nem törekszel arra, hogy megértd a körülötted lévõ világot, inkább beszūkülten felkarolsz valakit, aki “olyan mint te”, vagy legalábbis csak bólogat neked és együtt elszigetelve a mindenségtõl éldegéltek.

Én örülnék hasonlóan, de tuti otthon van majdnem mindig, szociális fóbiával küzd, valami szentimentális zenét hallgat, bipoláris és visszatérő gondolata a "jobb lenne halottnak lenni".

Egyszer találkoztam valakivel akivel kvázi hasonlóak voltunk, csak pár olyan sarkallatos eltérés volt ami viszont nagyon nem volt jó (láncdohányosság, hajlam a proli dolgok követésére) .

"Én azon az elven vagyok, hogy akiknek találkozniuk kell, azok fognak is. Így, bár türelmet próbáló a nem teljesen passzív várakozás, mégsem félek attól, hogy elmegy mellettem az a bizonyos valaki, aki hasonlóan gondolkodik, mint én."

Ez egy nagyon jó felfogás ahhoz, hogy ne tegyünk semmit, és még meg is veregetjük érte a vállunkat. Nem jó!

Amit az egyik filmben hallottam: Először is tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, és majd kiderül mi a sorsunk!

#6 Tapasztalatok vezettek ehhez a hozzáálláshoz, mivel valahányszor magam mentem a dolgok elibe, és aktívan kerestem, nem lett gyümölcsöző eredménye, sőt általában mellétrafáltam. Tehát találtam ugyan partnert, de nem a megfelelőt.

Azt írtam az előző kommentemben, hogy "nem teljesen passzív várakozás", ez nem egyenlő a semmivel. Vagyis annyit jelent, hogy nyitott szemmel járok, és adok-veszek jelzéseket, ha a helyzet úgy kívánja, de a tudatos kereséstől tartózkodom, pl. társkereső, vagy direkt kezdeményezés. Ez így nem jó? (#3)

Lehet kicsit félreértettem. Én sem vagyok az erőltetés híve. Igazából ígyis-úgyis belesodródhatunk olyanba, ami csak az időnket rabolja.

Az ilyen sorsszerű várakozás dolognak is az a hátránya, vársz, vársz, egyszer csak tényleg bejön valaki a képbe, és lehet beéred és elhiteted magaddal, hogy ezt a sors akarta így. Közben meg csak bebeszéled magadnak kb. De most látom, te nem egészen erre gondoltál.

Szóval én is arra gondolok, hogy igenis lépjünk, ha kell. Egy-egy mosoly a pasira, bók a nőnek. Írni neki, kezdeményezni, ha a helyzet kívánja és nem csak várni, hogy majd a sors úgy intézi hogy... :)

Igazából a kereslet és a kínálat nem találja egymást. Mert a női vonzalomhoz a legtöbb esetben kell az, hogy magabiztos férfias legyen a személyisége, valamint társasági ember, illetve az is előny ha vannak nő ismerősei. Vagyis így a kedves, de introvertált srácok, akik nem tudnak magabiztosan flörtölni kiesnek. A párja ennek meg, ha van egy nem igazán szép lány, aki személyiségileg lehet jó lenne, de ha előnytelen a külseje, akkor a srácok nem fogják észrevenni.

De persze azért van hogy mégis összejön a párosítás, ha a nő által kinézett férfi nem csak egyéjszakásokra megy, hanem kapcsolatban gondolkodik, illetve a férfiak által nem kiemelkedően vonzó nő valami közös összhanggal meg tudja fogni a férfit.

Meg nagyon sokat számít, hogy kinek mekkora a szociális köre, mert aki otthonülős, kevés vagy nincsenek barátai, nem jár sehova, az nehezebben talál akárkit is, mivel kevés emberrel érintkezik.

Interneten meg szintén nehéz, a nőknek vizuálisan kell dönteniük, kapnak 100 levelet így nem is tudnak mindre válaszolni, na meg ott vannak még a kamuregek, a szórakozni akarók, meg az ezer éve be nem lépett tagok.

Nem ellentétek vonzzák egymást, felejtsétek már el ezt a szart... Van az a különbség, ami színezi a kapcsolatot, és amiben ha a másik jobb, inspiráló, de mindent összevetve nem van egyikőtök sem magasabb szinten a másiknál, csak jellegében más. És van az a különbség, ami csak hátráltat, mert valahol megállt az egyedfejlődésben, vagy tudom is én... Olyan korombeli emberekkel találkozom, hogy elsápadok a gyerekes gondolkodásmódjuk és az érzelmi éretlenségük láttán. Ez sosem lesz vonzó. Ellenben ha én inkább electrot hallgatok, ő meg rockot, vagy én inkább a főételek elkészítésében vagyok ügyes, ő meg a desszerthez ért, akkor az tök király, kicsit más világ, mint én, izgalmas lehet vele lenni, ha másképp csinálja, hasonló motivációval és élvezettel, mint én, hasonló színvonalon.

Szerintem az a baj a magányos emberek többségével, hogy rendkívül önzők. Nem tudom őket hibáztatni, de valamiért helyzetükből adódóan csak az érdekli őket, hogy őket megértsék, az ő igényeiket kiszolgálják, őket összerakják. Na most ez lehúzza az embert teljesen. Főleg az egészséges, egyedül is boldogságra képes embert. Ez egy hatalmas "gond" a másik nyakába, főleg, ha képtelen viszonozni azt, amit adna, vagy nyújtani valamit, ami az ő életéhez és személyiségéhez is hozzátesz. Egy kapcsolat nem jutalom, nem tulajdon és nem szolgáltatás, hanem egy közös munkával járó közös jó. És ezt nagyon kevesen értik meg. Legalábbis engem az ismerkedés során az erre való belátás képtelensége nagyon kiábrándított és kifacsart. Egy idő után elfogy az ember egy "sóvárgó" mellett.

Másrészt, én a vékonyabb rétegbe sorolom magam. És szerintem mindenki, aki kicsit racionálisra és kevésbé ösztönelvűre veszi ezt az ismerkedés-dolgot. Értelemszerűen megválogatom, kivel kerülök kapcsolatba, és eközben kikerülök több tucat "többségit", aki meg lyukra jár, meg alkalmira, meg mindegy neki, csak kapcsolat legyen. És egy idő után ez a sorozatos "igénykülönbségből" adódó csalódás oda vezet, hogy az ember elgondolkodik, mennyire éri meg neki ebbe most időt és energiát fektetni. Mármint az ismerkedésbe. És kicsit bezárkózik. Én legalábbis ezt tettem, és inkább figyelek most arra, ami kifizetődőbb, és amiben nem érzem magam ennyire elveszve. Mert én bratyiznék, meg kedves lennék, meg megértő, de velem ki lesz az? És ha az is lesz, kivel tudok úgy beszélgetni, hogy egyáltalán felfogja, amit mondok, mert mondjuk nem felületesen gondolkodik? ... Nem akarok senkit ledegradálni, de szerintem akik hajlamosabbak gondolkodni, eleve kerülik a tömeget és nem nyomatják annyira ezt az ismerkedés témát, mert aki vevő lenne rá, az általában mindenre/mindenkire vevő, és felületes kapcsolatokat, barátságokat ápol. Nekem egy ilyen ember társnak kevés.

És akik gondolkodnak, és tisztában vannak magukkal, valamennyivel komplexebbek. Van kiforrt ízlésük, céljaik, kicsit zsúfoltabb életük, specifikus igényeik. Ergo sokkal differenciáltabbak. Emiatt sokkal kevesebben vannak. Emiatt pedig sokkal kisebb eséllyel botlanak egymásba.