Csak nekem van ilyen rongy életem 25 éves korom felett férfiként, hogy 6 éve nincs párom (csak kegyetlen elutasítások), se barátok, és alig élnek már rokonaim?

Tudom, ez egy ördögi kör. Pszichológust fogok felkeresni. De félek, nem segíthet, mert nem hiszek annyira magamban. Amikor annó fősulis voltam és édesapám meghalt, azt hittem, hogy majd a lányok segítenek, hogy túltegyem rajta magamat. Akkoriban naív voltam a lányokkal kapcsolatban, hittem nekik, hogy majd ők segítenek felejteni. De akkor jött a szomorú valóság, hogy savanyú, apátlan fiúval (nem tud már az apjától tanulni, nem tehetősek sem, szegények lettek)nem nagyon akartak kezdeni, ez pedig mélyebbre taszított. Bocsi, ha rátok zúdítom a szomorúságomat. Barátokat is nem lehet csak úgy szerezni, ha odaegyek, odakontárkodok hozzájuk és látom azokat a megvető tekinteteket, hogy ,,mit akar ez a hülye itt" kopjon le.

Nem azt a barátkozós (érdekmentes) világot éljük.

Már nem teszek értük, nem küzdök. Ha jön és kellek egynek így ahogy vagyok, akkor jelzi és lehet valami. Ha nem, akkor maradok további életemben egyedül. Sok férfi agglegény marad, minden 3 vagy 4. Én ezeknek egyike leszek. Sajnálom kicsit magamat, lehet többet érdemeltem volna az élettől. De ez nem kívánságműsor.

Tudom, ezért nem veszem komolyan az itteni kommenteket, hogy ne keseredj el, majd neked is eljön az igazi, lesz párod stb. Mert a kommentek nagy része itt erről szól, a vigasztalásról. Holott a helyzet koránt sem ilyen egyszerű.