30 felett magányosan, soha nővel nem létesített párkapcsolatból kiindulva, van reménye a férfiaknak, hogy rájuk talál a boldogság? 30 as nőknél mi a helyzet?

Valahogy én is így érzek. Még a húszas éveim elején én is így voltam vele az egyetemen, hogy na majd csak összejön, még van idő. De csak toltam a dolgokat. Aztán 26 évesen kaptam rendes állást és na úgy voltam vele, hogy durr bele. Aztán kaptam kb 28 elutasítást, és az amúgy sem Eiffel-torony magasságokban szárnyaló önbizalmam alább hagyott. Nem próbálkoztam. Most meg a 3.x elején már elég rosszul érzem magamat, és havonta egyszer, kétszer azért rám tör a pánik, hogy ennyi volt, nem lesz senkim. Mert azért valljuk be, ha valaki nem él át tízen, húszas éveinkben-annak is az elején párkapcsolatokat, nincs benne része, nem érik pozitív impulzusok, akkor ez gyűlik és halmozódik fel. Ezt pedig 25 felett a másik nem olyan tagjai, akik már voltak az ellenkező nem tagjaival, igencsak megérzik és kerülik az ilyen embereket. Ehhez pedig nem kell az egyetemi diplomámat felhasználni, hogy tudjam, bizony ez így működik. Hogy ilyenkor szinte rá van írva az emberfiára, hogy baj van vele. Azt persze továbbra sem értem, hogy ezt a lepedőt, hogy ,,csakis benned, mint férfiban van a hiba", miért kell ráhúzni a magányos férfiakra. Mert bár új vagyok itt a gykn, de 12 ilyen tartalmú kérdés után valahogy mindig az derült, hogy a férfiban van a hiba, hogy nem tud nőt összeszedni. Lehetséges, de tudom, hogy én a fizikai és szellemi kvalitásaim legjavát vetettem harcba, hogy legyen párom, mégsem sikerült soha egy párt sem ,,összeszednem". Erre pedig azért a nők is rásegítettek, hogy mindig az az unott arc, meg az a flegma nézés volt az arcukon, érdektelenség. Bármit is mondtam nekik. Valahogy mindig extrát vártak, de ők nem tettek le extrát az asztalra.