Lesz így barátom, ugye?

15 éves lány vagyok. A legnagyobb problémám az az, hogy sovány vagyok. (169 centi és 46 kiló) Nagyon küzdök azzal, hogy felszedjek pár kilót. Azt olvastam, hogy ennek valami betegség-féle is lehet az oka. Anyukám nagy ívből tesz a dologra, oda se figyel rám, amikor szóba hozom, hogy zavar a dolog, de nem tudok mit tenni. Hiába dolgozik egészségügyben. A másik az, hogy hiába tépett fazonú a hajam, nem látszik. Nincs tartása. Minő meglepetés, mikor ezt megosztottam anyával csak legyintett. Szemüveges vagyok, páran azt mondják hogy jól áll (de csak azok, akik nem láttak még nélküle). A szemüveg nélkül jobban látszik a szemem. Kértem a szülinapomra/karácsonyra kontaktlencsét, de anya azt mondja, hogy fölösleges. Ha ez a pár probléma meg lenne oldva, talán lenne valami önbizalmam. Ha egyedül tennék ellenük (pl. vennék kontaktlencsét), akkor a szüleim (de inkább anya) visszavitetnék és elmondanák, hogy csalódtak bennem. (Egyszer egyedül mentem el orvoshoz, aki továbbküldött valahova. Odáig már nem jutottam volna el egyedül, anya meg természetesen "csalódott volt", elsuvasztotta valahova a beutalót és azóta szóba se került.) Szinte minden korombeliről tesz valami pozitív megjegyzést (pl. hogy milyen szép, milyen jó alakja van, stb.) Nekem még soha az életben nem mondott ilyet. Zavar, hogy nekem dicsérgeti őket, mintha azt mondaná, hogy "én ilyen lányt szeretnék, de te még csak meg sem közelíted, nem vagy se jó, se szép". A szemszínemmel is így volt, mostmár nem is találom szépnek, pedig régen imádtam. Az évek folytán egyre csak csökkent az önbizalmam. Eddig hiába gondoltam átlagosnak magamat. Egyszer kikérdeztem egy ismeretlen véleményét neten (életem egyik legnagyobb hiája volt), aki átlagon alulinak minősített, csak a kisugárzásomra mondott jót. Egyébként fotókon mindig rosszabbul nézek ki, a kép meg amúgy is előnytelen volt, de azért ez a dolog még jobban elszomorított, az önbizalmam szinte a nullára került. Nem merek nyitni a fiúk felé, mert félek, hogy körberöhögnek.(Emlékszem, régen sokat piszkáltak a soványságom miatt. Azóta valamennyit híztam, már nem szólnak le, mégis úgy érzem, hogy röhögnek rajtam a hátam mögött.) Sokat mosolygok, de (leginkább anya miatt) nem tudok megelégedni magammal. Félek, hogyha egyáltalán beszélgetni akarok egy sráccal, az elküld a francba. Jobban szeretek neten barátkozni, mert ott nem látnak. (Bár azért pedofilokkal se akarok "összefutni"...) Egyébként a belsőmmel elégedett vagyok, mert szerintem kedves vagyok, megértő, segítőkész, humorom is van. Nálam a belső értékek többet érnek, mint a külsők, és azért soha nem jönnék össze valakivel, hogy elmondhassam, hogy "fúúú, van barátom". Most kerültem gimibe, ahol egy lány azt mondta az első nap, "tök jó, hogy sovány vagyok" (ezt talán már hallottam egyszer-kétszer). Egy barátnőm mondta, hogy nem vagyok én csúnya, ne gondoljak ilyeneket. De valahogy nem tudok hinni nekik, szerintem csak azért mondják, hogy ne bántsanak meg. Igyekszem nem kimutatni az önbizalom hiányomat, és mosolyogni, de valahogy semmi nem megy úgy, ahogy akarom. Eddig nyílt voltam és barátkozós, de mostanában inkább csöndes vagyok és nehezen barátkozom. Egyik pillanatban boldog vagyok, a másikban meg úgy érzem, semmi szükség rám. Mit tegyek? 15/L /kisregény vége, köszi ha elolvastad, méginkább köszi, ha válaszolsz rá/