Elhívjam? Megérné kockáztatni? Mitévő legyek?

Ezaz! Te nyomorék ingyenélő cirkuszi mutatványos, te mangalica jellegű.. Istenem, mienk él az ilyen! Kérem az urat, hogy a te lelkedet ne engedjék át a túlvilágra, még a végén ott is folytatod a sz@r kérdések kiírását (hehe, ezt nekem is mondhatják :S)

Sziasztok!

Egy 23 éves fiú vagyok, hogy hol születtem az most lényegtelen, de még, ha le is

írnám akkor sem lelnétek nyomát a térképen, nem vezetne el titket ide út , sem a sötét erdei ösvény.

Elég annyit tudnotok, hogy amikor én megfogantam, városunk kapuin belül már úrrá lett a sötség, melyet ti okoztatok, s melyet már nem tudtunk meggátolni, vagy nemes halállal megváltani.

A valaha zöldelő rétek s mezők a napfény hiányában az évek alatt lassan erjedni kezdtek, s mára már csak a sötét, mocsaras földekké lettek.

Apukám a város központjának nevezhető vágóhídon dolgozott. Sokáig fogalmam sem volt erről, hétpecsétes titokként kezelték e hely létezését minden gyermek előtt. Csak néhány, elkapott suttogás szófoszlányai érték el füleim, melyekből elmém képtelen volt bármit kikombinálni.

6 éves koromban aztán apukámtól kaptam egy kiskutyát. Más barátok híján minden napomat vele töltöttem. Igazi jóbarrá nőtte ki magát nekem.

Egyszer aztán, úgy 12 évesen Buksi teherbe esett. Fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent ez, a világ peremén a gyermekek nem fogantak meg s nem is születtek meg soha. Az állatoknál azonban ez másképpen volt.

Buksi egy napon 12 kiskutyának adott életet. Kíváncsian figyeltem ahogyan a sok kis eb vakon s otrombán tanulja a járást, majd újra a földre zuhan. Megfeszíti izmait, s újra nekilódul, anyja éltető melleit keresve s szopja a csecst remegve.

Állandóan velük voltam, segítettem a megfáradt anyának, vizet vittem neki és élelmet, legyen ereje etetni e maréknyi félelmet.

Pár héttel később, már tudatosult bennem, hogy anyuék nem fogják megtartani a kölyköket, valami olyasmit hallottam, hogy nincs pénz, nem tudnák őket etetni és egyébként is felesleges ennyi állat egy háztartásba.

-Ennek így kell lennie -fordult felém apám, rettentő mimikával az arcán

-De miért? -habogtam, s könnyek futottak végig az arcomon

-Ennyi állatot nem tarthatunk meg, senkinek sem kellenek. Vízbe kell ölni őket, jobb lesz nekik is meglásd. Ez az élet rendje. Egyet megtarthatunk, ha nagyon akarod. Menj válasssz egyet, aztán vidd fel a szukával együtt a szobádba.

Pontosan tudtam mit akar apu. Hogyan lehet ilyet mondani? Hogyan választhatnék bármelyikükről pont én, hogyan dönthet erről bármelyik egyén? Ez nem igazságos. Ez nem szép dolog. Kirohantam, becsaptam magam mögött az ajtót, majd letérdeltem az alom mellé. Ott volt foltos, alig pár napja nyitotta csak ki az egyik szemét, néha még mindig elbukik amikor megpróbálja meglépni azt a kutyafeletti távot amit a szőnyeg széle és a talaj jelent neki. Bár ő a legtöbbször elesik. Szerettem ezért, bár talán nem volt olyan okos mint a többi, de úgy gondoltam épp ezért érdemes védelmezni. Ott volt azonban pajkos is, ő volt mindközül a legjátékosabb s apám szerint a leg értelmesebb is. Egy kutyatenyésztő őt tartaná meg, mondaná. Ahogyan végignéztem az egész almon, látva a kisállatokat ahogyan átbugdácsolnak egymáson, ahogy a másik farka után kapnak, hírtelen újra kiszökött a könny a szememből. Ám most egyáltalán nem akart elállni.

-Na döntöttél már?

Riasztott fel valóságos kómámból apám, kezében már ott volt a vízzel teli vödör.

-Ha nem döntesz majd döntök én. - Mondta, majd pajkost az alomból kirúgta

-Vidd fel a szukával együtt a szobába.

Nem tettem semmit, csak álltam, bevédve az almot , megfeszítve minden porcikámat. Apám nem volt türelmes ember, még most sem. A jobbkezével rögtön az alomba nyúlt és a legelső kutya nyakát összefogta a karmaival. Hallottam a szűkölést, ez a kis állat amióta él talán még egyszer sem tapasztalta meg a fájdalmat. Talán csak amikor véletlenül a tappancsára léptem, de persze bocsánatot kértem :)

Apám a szűkölő, rugkapáló állatot a vízbe nyomta. Láttam, hogy foltos az. A víz kifröcskölt a vödörből, a kisállat rémséges halálzsivongására a szuka is felkapta a fejét, apámnak rontott, aki visszakézből levágott neki egy pofontot.

A víz alá nyomott szerencsétlen jószág aláhagyott rúgdalni, elszállt belőle az élet ahogyan tüdejét megtöltötte a végítélet.

Apám ekkor újra az alom felé nyúlt, de a szuka úgy harapott rá a kezére, hogy húsa azonnal csontig hasadt. Örjöngeni kezdett, az alom közé rúgott, Buksi újra rátámadt, én próbáltam közéjük állni, de olyvá tűnt a dolog meghaladta egy 12 éves gyermek képzeletét. Buksi megkapott, dühöngött. Anyám mentett ki a szobából.

A csata elcsendesült, de akkor valami ott mélyen szétrobbant bennem s ocsmány fekete szurka beitta magát minden egyes sejtembe, a szívembe, a lelkembe. Rothadni kezdtem mint minden élő mi így mellé lő.

A csatatér olyan volt mint az összes többi a csata végén. Kihalt, elhült, elcsendesült. Apám vörösen ízzó fejjel csapkodta le magáról a vízzel higított vért. A lábai között verekedtem át magam a szobába pillantottam:

Buksi felhasított aggyal a megkínzott gyermekei testét szagolgatta. Majd eldőlt s örökre úgy maradt.

Véget ért az életem.

Kirohantam a mezőre, át a nagy erdőn, egyenesen a peremre, oda ahová minden halott hullik a legenda szerint. Oda ahol még süt a nap.

A perem tövében volt a vágóhíd is. A közelből már hallatszott a vonyítás. Ekkor már tudtam: ez a halál hangja. A vágóhíd ablakához settenkedtem, megpróbáltam benézni, de túl alacsony voltam, ugráltam, de nem jártam sikerrel. Egy könnyebb dobozt sikerült végül lócának kiválasztani, felálltam rá és így már betekintést nyertem a dolgozók világába.

Rengeteg szalagot láttam, körbejártak az épületben, amely sokkalta nagyobb volt mint azt kívülről az avatatlan szem valaha is gondolta volna: feneketlen mélységekbe húzódó lépcsőrendszer vezetett a Pokol felé. A szalagnál dolgozó munkások, olyanok voltak mint mi, óriási kopasz lények. A szalagon azonban már mások voltak, húsból és vérből alakítottak ki lényeket, hajjal és szőrrel és olyan szervekkel amikről a gyermek azt képzeli csak az állatoknak van: nemzőszervekkel. A futószalagon előállított lények mikor már a végstádiumban voltak néha felébredtek, fellélegeztek, kiabálni kezdtek, de a megfeleő mennyiségű erősáram igen nagy biztonsággal hallgattatta el őket addig míg a peremről a mélységbe nem estek.

Odaszaladtam én is. Egy pillanatig a perem szélén egyensúlyoztam. Majd a mélybe ugrottam.

--------

Budapest, de utállak. A munkámat is, meg úgy egyébként mindent. Taxizni nem egy élmény, de legalább jól fizet, már, ha éppen fizetnek az embernek. Sokszor azt is elfelejtenek. Bár nem is a kényes utcalányok, vagy degenerált tinédzserek jelentik a legnagyobb veszélyt éjszaka. A cgányok legalábbis sokkal veszélyesebbek. Főleg, ha az ember egyedül vág neki az útnak, szembe meg egy egész falka.

Valahogy ez a szitu állt össze tegnap is. Egy boltból jöttem kifelé, parkolóhely nem volt csak az út másik felén, néhány méterrel balra. A helyzet szerencsétlenségének köszönhetően éppen akkor álltam meg venni egy dobozos colát és egy chipset amikor ezek erre rá 5 perccel éppen akkor amikor a taxim felé lépek, utamat keresztezve kefélnek. Egy egész banda dugott meg egy lányt, kin nem volt jelen f@szhiány.

Láttátok volna mit csináltak, körbeállták, sort alkottak, jegybeszedőt is kreáltak. 1000 Ft egy menet, ki akar meghágni egy legyet. A csajt alig láttam távolról, ahogya közelebb értem már a lámpa fényben remekül kirajzolódott, hogy ez valami rettenet, de tényleg az volt, mondom én ilyennel nem kefélek.

-Hej dicsak he, teso hat nem élveznéd seggberakni ezt a lotyot

-Hát, kössz nem

-He, dicsak nemonggyadmán!! Látom a fejeden, hogy izgat a dolog he

Nem is tudtam, hogy igaza lehet valamiben egy romának. Egy szűx taxisofőr, voltam akkor már vagy 26 éves és olykor elfelejtem, hogy ez rémes. Nekiálltam tehát, kivettem a cerkát, kiütéses vaginájába dugtam a répát. Elég meleg és tüskés volt vagy mi, de későn kapcsoltam mert mire észbe kaptam herezacskóm már lepattan. Kifacsarták belőlem a cuccot, elszaladtak messze a mocskok.

Pár napra rá, így kuki nélkül, életével e barom végülis kibékül. Farokkal se, faroknélkül se lesz nekem punám, jó így az élet komám.

Néhány hét alatt azonban, kukim helyén nyílás szakadt, így van tesok, pcsom helyén vagina fakadt.

Sziasztok!

Úgy két hete ismerkedtem meg egy pasival, jóképű volt, szőke haj, kék szem, ápolt, tökéletes alakú arc. Szemei szinte megigéztek. Olyan pasi volt akinek, ha csak egy pillanatra is a szemébe néztem többé nem tudtam róla levenni a szemem. Szemei körül kissé vöröses volt a bőre, mintha sírt volna, vagy nem tudom. Mindenesetre ez is egy fokkal rátett arra, hogy már a puszta látványától is nedves legyek. Olyan volt mint azok a srácok a metrón, ismeretlenek, de valahogy arra a pár percre mindig személyekké válnak, ha csak egy egy állomásra is.

Ő viszont ott volt, testközelben és velem beszélgetett. velem! Pedig semmi különös nem volt bennem, igazából azt kell, hogy mondjam: unalmas vagyok. Egy magányos, talán kicsit bolond lány akire a kutya se kíváncsi. Akit nem hívnak el a szülinapi bálokra, akit nem szívesen látnak padtársukként az osztálytársak. 23 évesen egészen addig a napig nem is beszélgettem férfival. Ez viszont most gyorsan ment, szinte már nem is emlékszem hogyan kezdődött. Ő jött oda hozzám? Vagy én szólítottam le őt? Elvész a rózsíszín köd keblén.

Nem voltam ideges, nem voltam fusztrált, nem dobogott gyorsan a szívem ahogyan eddig mindig is történt s még csak ügyetlen sem voltam! Csak ültünk ott és beszélgettünk, néha lesütötte szemét, éreztem, hogy valamit titkol előlem, a pultostól új italt rendelt, meghívott engem is, majd folytatta az elbeszélést. Vidám történeteket, vicceket mesélt, egyáltalán nem volt olyan mint az összes többi kínos 'udvarlás', "honnan jössz? Mit szeretsz enni? Ki akarsz lenni az életben?" Ez a sok unalmas közhely még a legszebb pillanatokat is beárnyékolja. Őt viszont ez nem érdekelte, a tompa, homályos fények mögül folytatta elbeszéléseit, mintha csak az álom keserű lencséin át érzékelném valóságnak az elvesző homályt.

Elmondta, hogy gyerekkorában fogott egy tücsköt, majd napokra egy befőttes üvegbe zárta, de amikor vidáman besétált vele az osztályba, a többiek gonoszságból elvették és a földhöz verték. Így omlik szét mindenki boldogsága -mondta- , ha a társadalom fojtogatja.

Aztán kialudtak a fények, a helyiségben megszűnt az élet.

Másnap hiába próbáltam felhívni a telefonszámon amit adott, csak sípszó fogadott: "A hívott számon előfizető nem kapcsolható"

Átvert volna? Ilyen az én fajtám! Ha történik valami jó, valami amiben végre hiszek, szabályszerű, hogy a vége csak is balul sülhet el. Talán csak rosszul írtam be a számát, talán csak rosszul adta meg a számát, tanakodtam, de sehová sem jutottam.

"A hívott számon előfizető nem kapcsolható"

Újra elkönyveltem magam egy nullának, biztos Mrs. RecsKatöltő fizette le, ő mindig is utált. Átvertek, újra.

Napok teltek el, de még mindig nem tudtam elfeledni a gyönyörű férfi arcát, s amiket mondott, ahogyan mondott.

A következő héten visszamentem a bárba ahol találkoztunk, leültem abba a székbe ahol a múlthéten beszéltünk, rágyújtottam egy cigire, aztán egy másikra, s csak vártam.

A fali óra éppen kilencet ütött, amikor meleg tapintást éreztem a vállamon. Ő volt az. A kék szemű hősöm, kiköpött úgy nézett ki mint a multkor. Még a ruhája is. Kockás hosszúújjú ing és farmer, ugyan az a fekete cipő, ugyanúgy fésült haj.

A telefonszámára is rákérdeztem, de minden stimmelt. Biztosan csak valami malőr, végülis csak párszor hívtam, többször nem volt merszem. A szolgáltató lehet a ludas. Mindegy, újra átbeszélhetünk mindent.

Másnap reggel azonban imsét a régi nóta:

A telefonja nem kapcsolható, a címét, de igazából még a nevét sem tudom. Nem baj, beletörődtem, hogy nekem ennyi jár, végülis talán nem is akarja, hogy hézköznaponként is zaklassam. A következő héten, ismét kilenckor megint találkoztunk, a ruhája, a haja, a cipője is változatlan volt, de valami mégis megváltozott. Könnyek ültek a szemében, végigfolytak az arcán, ő pedig egyre csak maga elé bámult, meg sem szólalt.

Telt az idő, kegyegett az óra, néma csöndben telt el úgy kb fél óra. A cigisdoboz még mindig ott pihent a tenyerében, most azonban kissé összeszorította, mint aki eldönti, hogy az életben többé nem gyújt a bagóra. Felemelte jobb kezét, kivett egy szálat, láttam, hogy a cigi vége és maga a doboz is összeégett.

Az öngyújtója után nyúlt, olvadt volt és kiszökött belőle a gáz.

-Van tüzed? -fordult felém, gyönyörű kék szemei a könnytől ragyogtak

-Persze, itt van a zsebemben -válaszoltam, madj kissé megszeppenve az öngyufa után nyúltam

-Úgy sajnálom őket, úgy sajnálom. -mondta, majd rágyújtott a cigire és mélyen magába szívta. A cigaretta leégett, a füst beterített mindent, én pedig libabőröse figyeltem mikor szólal meg újra. Kattogott az óra. Tíz óra tájt fogta magát felált és elment, nem láttam többé.

Másnap reggel egy régi újságot találtam a kertben, talán az édesapám hagyta ott, miután kiszortírozta a már szükségtelenné vált darabjait, legalábbis gondolom, mindig voltak hóbortjai, de a legfőbb mindig ez, az újsággyűjtés.

A kezembe vettem az újságot, régi volt, ezt már a nyomtatásából is meg lehetett ítélni. Átlapoztam, pont úgy ahogy régen apuval közösen is csináltuk. "A régi újságok régi hírei a leg érdekesebbek" Mondta mindig. Én azonban kissé felületesebb munkát végeztem, a képek minden vágyam kielégítették erről az 'antik' világról. Az egyik lapon azonban, ismerős arcot láttam elsuhanni. Visszalapoztam, a pasi volt rajta, pont olyan, pont ugyanolyan. Nem lehet. Vagy mégis? Ugyan az a haj, ugyan az az ing...

Az újságcikkben ez állt:

"

A férfj végzett családjával

A képen látható férfi előbb családjával, majd önmagával is végzett. Elősször fiát a szárítókötéllel megfolytotta, majd több szöggel a fürdőszoba falára, a kezeinél és lábainál fogva felfeszítette. A feleségét -jelenlegi tudósításaink szerint- az ágyhoz kötözte, majd fejét csákánny meglékelte. A nyomozást hátráltatja, hogy miután élettársát és gyermeküket kivégezte, a lakást magára gyújtotta."

Az újság 23 éve, egy nappal a születésem után lett kiadva.

Egyáltalán nem vállalsz "kockázatot" azzal, hogy elhívod. :)

Maximum NEM-et mond, na és akkor mi van?! De ha jóban vagytok akkor szerintem elmegy veled. Nem vagy te címlapsztár, hiába mond nem-et az nem elég, hogy benne legyél a BLIKK-ben vagy az esti Híradóban. :)