Miért lehet megutálni valakit, aki tetszik, olyan könnyen?

Magamon sokszor észrevettem azt, hogy ha megtetszik valaki, akkor hajlandó vagyok a róla képzelt illúzióimat olyan mértékig facsarni hogy az hihetetlen. Értem pl ezalatt azt, hogy két mondatot beszéltünk eddig az életben, én alkotok róla egy képet. Az a kép lehet sokkal jobb, mint amilyen a valóság és amikor jön ennek a képnek egy totál ellentmondó jelzés (gesztus, viselkedés, stb), akkor az igencsak lehangoló tud lenni. Ez egy bizonyos fokig elviselhető, akkor viszont egyáltalán nem, ha az én értékrendemnek és normáimnak az ő adott viselkedése pl baromira sok volt.

Tehát azt mondanám, hogy nálam ez akkor van, ha valakit nem ismerek eléggé, csak elakarom hinni, hogy ő a tökéletes, aztán pedig koppanok. :)

Én is gyakran vagyok ezzel így, sajnos!

Többször volt már olyan, hogy megtetszik egy illető, de ha közelebbről is megismerem akkor kiábrándulok belőle, én úgy gondolom, hogy ez azért lehet, mert alkotok róla egy elképzelt képet, ami persze csak jó és szép, de mikor megismerem nem olyan mint az a bizonyos kép!

Remélem ezen minél előbb tudok majd változtatni!

Ismerős érzés, sokszor ábrándultam már ki egy-egy emberből, és a fordítottjára is volt példa, hogy az első megítélésem rossz volt egy emberről, de amint közelebbről megismertem, ez megváltozott.

Ennek valószínűleg a tudatalattiban kell keresni az okát. Olyan szűk határmezsgyén mozog a szimpátia, és az unszimpátia, hogy ez bármikor -akár egy a szájából elhangzó mondattól is- megváltozhat.

A helyzeten segíteni talán úgy lehet, ha megnézzük a szavak / tettek súlyát, megpróbáljuk helyén kezelni a dolgokat.

EZ OLYAN EGYSZERŰ, HOGY ELNEM TUDOD KÉPZELNI...

"mAGASRÓL NAGYOBBAT LEHET ESNI" VAGYIS NAGYOBBAT CSALÓDSZ BENNE.