"Vonzó vagy, mert csodálsz engem" -> Mit gondoltok erről?

Korábban eléggé magányos voltam, és ezt leginkább szellemi társtalanságnak mondanám mindenféle sznobizmust kerülve, így volt. Megkerestem egy ismerősömet(már ha annak lehet nevezni, inkább csak egyoldalú ismeretség volt), akit korábban nagyon csodáltam, felnéztem rá, úgy éreztem az ő szellemi magasságába sose érhetek fel, és már annak örültem volna, ha észrevesz, "elnyerema kegyeit". Természetesen meg kellett dolgoznom a figyelméért, pillanatok alatt megsértődött, elhordott mindennek, de mivel látta rajtama szolgálatkészséget, elkezdett ő is jobban kinyílni. Nem akartam igazából romantikus kapcsolatot, csak arra vágytam, hogy ismerősének mondjom, gondoltam, ha olyan valaki, mint ő, felfigyel rám, nem lehetek annyira értéktelen.

Ez a kapcsolat, ami annyi alázatosságot követelt a részemről, végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kiderült, hogy nem is vagyunk olyan távol egymástól, hogy ugyanolyan gyenge jellem, ha nem gyengébb mint én, hogy minden nárcisztikus és egoista megynilvánulása inkább gyengeségeinek a takargatására szolgált, nem pedig a jogos 'felsőbbrendűségi' érzésből eredt. Valahol ott ért véget a tiszteletem, mikor elkezdett ragaszkodni hozzám, ráadásul olyan dolgokat vágott a fejemhez, amit régi barátoktól is csak nehezen tűrtem volna el, várta volna a további szolgálatot.

A történtek fényében azt mondanám, hogy akit csodálnak, általában jobban ragaszkodik a csodálójához, mint fordítva, illetve a csodáló sosem az embert fogja meglátni a másikban. Azt hiszem ebből egy eléggé érdekes és szenvedős szerelem lenne, ha egyáltalán szerelem az, ami ennyi távolságot követel. Nem lehet valakit igazán isteníteni, ha látjuk a hibáit.