Mégsem tetszem neki? Ti ezt mire vélnétek?

“Ez volt 1 napja. Azóta mintha elvágták volna köztünk a dolgokat”

Jóságos Isten!

Mégis hogy gondolod? Szüntelen a telefonját lesi, hogy a nap 24 órájában rendelkezésedre álljon?!

Anno telefonunk sem volt, csak a munkahelyen. Hetente egy-kétszer találkoztunk.

Közben mindenki élte az életét, tanult, dolgozott, család, barátok, olvasás, hobbi, művelődés.

Nem lihegtünk állandóan egymás nyakában, mint ahogy ma már a wc-re sem mehet ki szerencsétlen, mert már követeli a pióca sms-ben, messengeren, hogy hol vagy, mit csinálsz, miért nem válaszolsz öt perce... stb., stb.

Akkor mikor élsz? Mikor építed magad?

Egyáltalán nem írtam volna rá. Megelégedtem volna az intenzív ismerkedési szakasszal, a tartalmas, jó hangulatú találkozóval, a még aznapi visszacsatolással, hogy neki is élmény volt.

Aztán hagytam volna békén, hogy leülepedjen benne, hogy legyen ideje feldolgozni, felismerni, hogy hiányzom-e, ösztönzi-e az újabb randevúra.

Igen is, szükség van időre, hogy az impulzusok megérjenek. Ezt nem is kell boncolgatni.

Elemi dolog. Úgy kezdődik, hogy elkezdi érezni a hiányodat, maga elé idézi a nevetésedet, a derűdet, hogy csinos vagy, értelmes vagy, stb.

De te nem hagyod beérni, te azonnal rátapadsz, mikor még nincs mindennel és önmagával tisztában.

Az egy dolog, hogy két hétig beszélgettetek. Akkor csak a szöveg van előtte.

De a személyes kontaktus mindent visz. A metakommunikáció sokszor többet elárul valakiről, mint amit mond.

Ne hívd. Várj. Ez nem játszmázás, hanem a másik aurájának a tisztelete. Adni kell időt, adni kell teret.

Ez bölcsesség.

Akkor már aggódhatsz, ha nyomulsz minden nap, vagy naponta többször erőlteted, s ő azt mondja:” Időt kérek. Majd jelentkezem”.

Na, az fogja azt jelenteni, higy többet nem fog.