El tudnátok képzelni kapcsolatot valakivel, akinek hiányzik valamelyik végtagja?

Tartózkodom a szavazástól, egyszerűen nem tudnék a kérdésre válaszolni. Sajnos, vagy nem sajnos, nem haragszom meg, ha esetleg ezt valaki etikailag helytelennek tartja. Egyébként Tinderen egyszer megismertem egy lábprotézises lányt, fogalmam nem volt arról, hogy milyen problémája van, természetesen nézett ki a profilképei alapján (leírását nem olvastam, de abban benne volt, hogy nincs meg 1 lába). Végül ő írt rám először (mind sejtjük sajnos, hogy miért), és elkezdtem vele beszélgetni. Elmesélte, hogy 15 éves korában egy autóbalesetben vesztette el a lábát (amikor beszéltünk, 18 éves volt már), beszélgetésünk során gyakorlatilag minden létező sztereotípiát megdöntött előttem, amit a nagymamám bebeszélt nekem gyerekként. Nagyi mindig is azt mondta, hogy ezek az emberek úgy boldogok és úgy élnek teljes értékű életet, hogy nincs meg egy végtagjuk például. Persze vannak kivételek, de ez a lány megcáfolta elég határozottan ezeket az állításokat. Nagyon depresszív, sötét hangulatú beszélgetésben volt vele részem, borzalmas volt olvasni, hogy elásta annak az esélyét, hogy valaha megtudja, milyen a szex, milyen autót vezetni, milyen futni, stb. A hiányzó láb önmagában még nem gátolná annyira, de az emberek egyszerűen tartanak a lerokkantaktól... És ne legyünk álszentek, én is óckodok tőlük (elnézést, ha ezzel megbántottam valakit). Nem azért, mert nincs lábuk, vagy kezük, hanem azért, mert nem tudok rajtuk sehogy se segíteni, mert nem beszélhetek semmilyen gondomról nekik (hiszen az ő gondjuk mindig jelentősebb lesz az enyémnél, bármi is történjen velem), és nem utolsó sorban az én életemre is kihatással lenne az ő lekorlátolt életmódja. Szégyen, nem szégyen, de nem tudám felvenni azt az inget, amit nekik kell hordani életük végéig. Ahogy azt is elismerem a valóságban is, hogy alkalmatlan vagyok gyereknevelésre (szabályosan írtózom, félek a gyerekektől), utálok állatokkal foglalkozni (eleget foglalkoztam már velük az 50 órás hülyeségen érettségi előtt) és nem utolsó sorban nem tudnék együtt élni egy rokkanttal. De úgy gondolom, ez még mindig jobb, hogy bevallom a hibámat, mint, hogy magamat hitegessem, hogy "igen, boldog lennék vele". Egyébként nagyinak abban se volt igaza, hogy ezek az emberek nem akarnak öngyilkosok lenni, mert szó nélkül elfogadják a sorsukat. Ez a lány azt mondta, hogy valójában senki nem fogadja el a rokkantságát, és csak azért nem lesz öngyilkos, mert vagy nem mer, vagy nem tud az állapota miatt. Újra azt tudom mondani, hogy biztos vannak kivételek, akik így is tudnak boldogok lenni, én nem tudnék az lenni, gyenge ember lennék hozzá lelkileg. Végül 3 napig beszélgettem ezzel a lánnyal, de ez alatt a 3 nap alatt teljesen kikészültem lelkileg. Bármit mesélt magáról, nem tudtam rá mit mondani, mert az ő gondja sokkal mélyebb minden bánatnál, szomorúságnál, és csalódottságnál. Ha már egy chateléstől így kibukok, hogy lehetnék alkalmas arra, hogy éljek is vele? Bánom azóta is, de ghostingolnom kellett, egyszerűen azért, mert kevésnek éreztem magamat hozzá.

20/F