Hisztek abban, hogy akik egymásnak vannak teremtve, azok előbb-utóbb úgyis együtt lesznek, történjen bármi?

Valójában nincs olyan, hogy hozzád illő ember (sem egy, sem több).

Az emberi kapcsolatok nem olyanok, hogy a 6-os csavarhoz csak 6-os anya jó, a 8-ashoz meg 8-as.

Senki sem illik hozzánk 100%-ra, de rengetegen képesek elérni azt a szintet, amire már komoly kapcsolatot lehet alapozni. Minden ilyen embernek mások lesznek az erősségei, és a gyengéi, de ettől még nagy átlagban hozza azt, ami egy tartós kapcsolathoz kell.

Szerintem is több potencionalis nagy ő létezik mindenki számára a Földön, akivel le tudná boldogságban élni egy életet. De mikor találsz egy ilyen embert, akkor már döntés kérdése, hogy mellette maradsz jóban-rosszban. Úgy érzed révbe értél, és nem kell tovább keresgélned a többi potencionalis jelölt között.

Ugyanakkor szerintem akivel a sors össze akar hozni, azzal osszejosz. Mi a férjemmel olyan véletlenek sorozata által találkoztunk, egy olyan helyen olyan időben, mikor egyikünknek sem kellett volna ott lennie, hogy hiszem, ennek így kellett történnie.

Én alapvetően hiszek abban, hogy mindennek van oka.

Egy baráti kapcsolat, egy baleset, minden okkal történik. A párkapcsolat terén is ezt gondolom. Ha kell, úgyis találkozok vele.

(Vallásos vagyok.)

Se veled, se nélküled kapcsolatoknál mondják ezt szerintem.

Én ebben voltam, sajnos a kapcsolatunkat már nem tudtam megmenteni, mivel az exem elengedte magát, nagyon mélyre csúszott emberileg, én meg "végig néztem".

Lehúztunk egymás mellett sok szép évet, a végére megkattant.

Fogalmam sincs, mit érezhet, mi lehet benne, mennyire vagyok én az oka annak, hogy elengedte a kapcsolatot is.

Ezt sajnos csak egy szakember tudná megmondani az esetében, hogy valójában mi van benne és hogy térhetne vissza önmagához.

Nekem egyelőre minden rossz ellenére hihetetlen, hogy ő már ne legyen az életem része, egyszerűen elképzelhetetlen, hiába tudom, hogy ez most, ilyen körülmények között már nem ment.

Nem akarok beleragadni ebbe a helyzetbe, de úgy gondolom, hogyha van még dolgunk egymással, akkor talán a jövőben még visszatalálunk egymáshoz.

Csak rajta múlik, persze az is lehet, hogy addig gondolom csak ezt, míg az életembe nem érkezik más.

Szerintem ezt sosem lehet tudni, láttunk már erre példát.

Miért is lenne gyengeség, vagy bűn, vagy önámítás, ha valaki érzi, hogy a másik már örökre az élete része marad/lesz?

1 pillanatra sem éreztem soha, hogy ő már nincs többé, pedig sok hullámvölgyünk volt már és voltunk külön.

Most ismét elváltak útjaink, amiket tett, azok után az eszem azt mondja, hogy örökre.

A szívem mégsem ezt érzi, a megérzéseim meg nem szoktak csalni, sajnos, vagy nem sajnos.

Mindenki abban hisz, amiben akar, de szerintem van ilyen.