Randizom egy nővel. Mindketten hosszútávú kapcsolatot szeretnénk, házasságot, gyermekeket. Nagyon szimpatikus eddig. Viszont mondott valamit. Szerintetek ez teljesen normális hozzáállás, vagy erőltetett?

Anya vagyok, ezt én sem érzem át. Ha éhes a gyerek, enni adsz neki, ha koszos, megtisztogatod, a szeretetre sem kell tréning. Ezek akkor is mennek, ha nem gyakorolta tengerimalacon, nem ez a kihívás.

Ha pár hónapig éjjelente ötször felvered álmából, és a lakásból heteken keresztül csak egy kis sétára engeded ki, abból több ízelítőt szerezne a gyereknevelésről :D. De azzal meg felesleges kínozni magát az embernek, mikor még nincs rá oka (nincs gyereke).

Ettől függetlenül, ha minden másban szimpatikus a nő, akkor hajrá, ezért ne dobd, még lehet alapvetően normális. Ha jobban megismerve kiderül, hogy általában véve kiábrándítóan flúgos, majd szakítasz vele akkor. Ha meg csak ez az egy furcsa elképzelése van, úgyis rá fog jönni visszatekintve, hogy túlgondolta a dolgot.

Szerintem ez kicsit ijesztő. És hány évig kell életben tartania a kutyát? :D Ha él 15 évet, akkor még 15 évig nem lesz gyerek? Hány éves ez a nő?

Egyébként nálam minden növény kipusztul. Állatom volt többször, normál kort értek meg, de szerintem sosem voltam igazán jó gazdi.

Ennek ellenére azt gondolom, hogy ettől lehetek jó anya. Nem hiszem, hogy ha sikerül kidöglesztenem az összes szobanövényt, akkor majd biztos a gyereknek se adok enni...

Furcsa, de én látok benne logikát. Mikor lett kutyám úgy, hogy nem tudtam lepasszolni anyáméknak és teljes mértékben én voltam a gazdija, saját háztartásban, stb, nagyjából azon a ponton jöttem rá, hogy mennyire nem akarok gyereket. Pedig ez csak egy kutya, csöndes, bújós, aranyos, ráadásul ő nagyon gyorsan tanul és tényleg szófogadó, könnyebb volt vele, mint a családi kutyusunkkal anno. De egyszerűen érzem, hogy ha ezt megszoroznám akárcsak kettővel, nem érezném jól magam az életemben. És egy gyerek inkább tízszer ekkora felelősség/teher/költség.

Én a helyedben becsülném, hogy felelősségteljesen akar gyereket vállalni és nem akkor sopánkodik, mikor már nem tudja visszacsinálni. Van pár szülő ismerősöm, hatalmasakat koppantak, mikor rájöttek, milyen valójában szülőnek lenni. Olyannyira, hogy mindig rátolják valakire a gyereket meg elpasszolják táborba, napközibe és inkább dolgoznak, csak ne legyen a nyakukon.

Lehet, hogy ezt meg lehetne oldani kevésbé körülményesen is, például ha heteken, hónapokon keresztül gyerekekkel foglalkozna látástól vakulásig, de arra ez sem rossz stratégia, hogy az ember rájöjjön, mennyire el van tévedve, mikor gyereket akar a semmiből (és a semmire). Inkább egy ilyeb nő, mint egy olyan, akinek majd' kidurran a méhe, annyira nem bírja, hogy ne szüljön és minden agyát eldobja az anyai ösztöntől. Gyereket nem felindulásból kell vállalni, hanem józan ésszel jól átgondolva.