A legjobb énünk helyett ne a legrosszabb énünket mutassuk ki az első randin?

A legrosszabb énem még én magam sem szeretem, pedig magammal kénytelen vagyok együtt élni. Nyilvánvalóan a férjem, akármennyire is szeret, nem nagy rajongója a legrosszabb oldalamnak, és ezt teljesen meg is tudom érteni. Mivel az embernek jó esetben gyakrabban van jó napja, mint rossz, szerintem nem azt az éned kell először megmutatni az új párjelöltnek, ami esetleg elriasztja, hanem inkább azt, ami legjellemzőbb rád. Na meg, miután már valaki megszerette a szép és jó tulajdonságaid, könnyebben fogadja el a rosszakat is.

Nem beszélve arról a gyakorlati problémáról, hogy az az általános, hogy valaki a jó oldalát mutatja egy randin, ha te a rosszat mutatod, akkor a másik félben felmerülhet, hogy ha ez a legjobb, akkor mégis mire számíthat a jövőben?

Egy randi akkor természetes, ha nem tudatosan, előre megtervezve folyik le, hanem együtt jól érzitek magatokat, olyan éneteket mutatva, ami éppen akkor jelentkezik, és nem játsszátok meg magatokat semmilyen irányba se.

“így, ha megszeret a másik, akkor nyert ügyem van, mert abba szeret bele aki vagyok és nem abba a szerepbe, amit felvettem, hogy imponáljak neki.”

Tehát a legjobb éned az csak egy szerep?!