Hogyan tegyem túl magam ezen a látszólag banális ügyön?

Mit tegyek?? Kb. másfél évvel ezelőtt házassági céllal egy másik városban megismertem egy fiút. (Házassági cél alatt azt értem, hogy azért találkoztunk, mert mindketten házastársat keresünk, tehát nem csak flört, szórakozás stb. Ha ez furcsán hangzik, talán megmagyarázza, hogy mindketten vallásosak vagyunk) Ő akarta volna folytatni, de nekem sajnos vissza kellett utaznom abba a városba, ahol tanulok. Ő közben megbeszélte a dolgot a családjával, amiből arra következtettem, hogy tényleg nagyon komolyan gondolja... Végül abban maradtunk, hogy találkozunk, ha legközelebb hazajön a családjához látogatóba, akik egy hozzánk viszonylag közeli településen laknak, de addig ne várjunk egymásra, majd keres, amikor hazajön. (2-3 havonta jár haza a családjához, a távolság és a költségek miatt.) Őszintén szólva megkönnyebbültem, mert nekem egy kicsit gyorsnak tűntek az események. Tudtam, hogy 5 hét múlva lesz karácsony és akkor hazajön.

Egy hét múlva viszont már tűkön ültem!! Igazság szerint azért is mentem bele ebbe a nem-várunk-egymásra játékba, mert nagyon nyeregben éreztem magam, gondoltam, még kicsit "körül akar nézni", hogy aztán nyugodtan menjen bele a házasságba.

Akkor kezdtem nyugtalan lenni, mikor jött a karácsony, és nem keresett... Ahhoz túl büszke voltam, hogy rátelefonáljak vagy ilyesmi hogy "na mivan, itt a téli szünet, akkor hazajöttél nem? mi lesz a talival?", hiszen azt mondta, hogy majd ő keres.

Februárban egy közös ismerőstől megtudtam, hogy eljegyzett egy másik lányt. Valamint azt is, hogy csak december elején volt végül otthon és akkor is csak egy hétre, mert meghalt az imádott nagypapája...

Teljesen kiborultam. Három napig egyáltalán nem ettem utána, nem tudtam tanulni, se kép se hang. Azóta is naponta sírok, üvöltve, ami azelőtt egyáltalán nem volt jellemző rám. Mindennek lassan másfél éve, meddig lesz ez még ilyen rossz?! Miután eljegyződött, írtam neki egy hűvös gratuláló e-mailt, amire válaszolt is, de csak mosakodott, hogy nem jött haza, nem volt praktikus, stb.

Mielőtt valaki azt írná, hogy foglaljam el magam: közben kiváló eredménnyel lediplomáztam, pályázatokat nyertem, utaztam, randiztam másokkal... És mégsem múlik!!! Néha vannak időszakaim, amikor el tudok távolodni érzelmileg és azt hiszem hogy vége, de aztán mindig újrakezdődik!! Most tavasszal egy sírásom pánikrohammá fajult, legalábbis azt hiszem, az volt. Mindenhol azt olvasom a neten, hogy egy pánikroham nem pánikroham, állítólag a teljesen egészséges felnőttek 30%-a egyszer életében legalább átél egyet...

Mit csináljak??? Mi történt velem?? Bediliztem teljesen??? Legutóbb édesanyám halála után (kb. 5 éve) éreztem magam így, de azt olyan egy év után már úgy-ahogy el tudtam fogadni... EZ miért rosszabb?!

Bocsánat, ha hosszadalmas voltam...