Ismertek olyan embereket, akik szégyellik a párjuk előtt a körülményeket ahogyan a szüleik laknak?

Én tudom, milyen érzés ez. Szüleim anno túllőttek a célon, és a szolgálati lakás után, (ahol előtte laktunk), vettek egy családi házat. Ők akkor csak azt nézték, hogy családi, és jó nagy legyen. Hát lett is, régi volt, több, mint ötven éves, ócska vacak. Régi szar nyílászárók, nem ragozom, a beosztása is pocsék (pl. konyhából nyílt a fürdőszoba. Én utáltam, és szégyelltem is. Belül persze rend is volt, tisztaság is volt, a bútorok szépek, a függönyök kifejezetten gyönyörűek, az ablakok mindig tiszták. De a ház maga egy kalap fos volt. Ha valaki (barát, kollega) haza akart vinni kocsival, inkább letetettem magam a városközpontban valami ürüggyel. Ezt a szégyenérzetemet a házunk miatt egyedül a későbbi férjemnek mertem elmondani, senki másnak (azóta sem, soha, szüleim sem tudják, hogy nekem ez milyen szar volt lelkileg mindig, tesóm sem tudja).