Szerintetek megéri úgy benne lenni egy kapcsolatban, hogy minden éjjel sírok?

Alapvetően sokat szorongok, mert nagyon rossz gyermekkorom volt. Járok egyetemre, és terápiára is, de benne vagyok egy kapcsolatban, ahol a barátom nem tudja elviselni szorongásos rohamaimat, amik néha előtörnek, mintha szétválasztaná azt, hogy mi az, amit még elfogad, és mi az, amit már nem. Ez a tipikus, "szeretlek, de...". Feltételekkel szeret, ha éjjel sírnék és rosszul lennék, akkor az lenne a baja, hogy éjszaka felhívtam őt, miközben neki is megvan az élete. Persze egyszer-egyszer ezt meg lehet tenni, de nekem gyakran vannak ilyen szorongásos pánikrohamaim, nem tehetek ezekről. És azért sírok, mert egy olyan párkapcsolatban érzem magam, ami működik mindenhogyan, kivéve hogy olyan feltételekkel szeretne, amiket én nem tudok rendesen befolyásolni. És ez nagyon kikészít, mert úgy érzem, nem ő a hibás, ez mindenkit kikészítene, és én igyekszek terápiára is járni, meg dolgozni magamon, de valami nagyon fáj, és leginkább az, hogy vagy velem van a baj, nincs ez gyakran egyébként, hanem, hogy én egy olyan személy vagyok, aki nem elég jó, nem eléggé szerethető amiatt, ami vele van. Igazából csak az intimitás hiányzik a kapcsolatunkból, nem tudok neki elmesélni dolgokat, mert félek, hogy túl soknak érez. Ugyanakkor idegesíti, ha azt gondolom, túl soknak érez, mert szerinte ez nem igaz, őt az idegesíti, hogy ezt gondolom, pedig épp az a lényeg, hogy a testbeszéde elárulja őt. Sokszor úgy érzem, én jobban szeretem, mint ő engem, és emiatt vagyok kikészülve, én több időt töltenék vele, mint ő velem, és ha merek olyat mondani, hogy jobban szeretem, mint én őt, akkor nagyon kiakad.. pedig annyira érzem, hogy ő csak akkor érdeklődik, amikor úgy gondolja, neki az elég. Heti 2-3x találkozunk, pedig nincs annyi sok dolgunk. Mit gondoltok?

Szerethető lennék még én valaha?