Normális, hogy bipoláris párom kb havonta szakítani akar velem, mert nem bírja a feszültséget?

Most erre mit vársz? Igen, normális, mert ő egy bipoláris. Vagy nem, nem normális, mert bipolárisnak lenni alapból egy betegség és az nem normális.

Te tudod, hogy bírod-e

Az, hogy valaki bipoláris, nem egy betegség, hanem egy állapot, amely állapotnak megvan az oka. Ez az ok nem fizikai, hanem mentális, tehát az illető tud rajta változtatni, ha nagyon akar, mert ahogy belépett abba az állapotba, úgy ki is léphet belőle. Talán még nem szenvedett eleget, azért nem akarja nagyon.

Orvosilag én is úgynevezett "biporális" voltam, de sose tartottam magam betegnek, mert tudtam, hogy ez csak egy állapot, amit magamnak teremtettem.

Talán tudnál rajta segíteni, ha tudatosabb lennél, és nem tartanád betegnek. Ez egy ördögi kör. Ha elhitetik vele, hogy beteg, akkor az lesz, de nem azért, mert beteg, hanem mert annak gondolja magát. Innen pedig már nagyon nehéz a felismerés, mert tudatosan tiltakozni fog ellene, mivel elhitették vele, hogy beteg, amin ő önerőből nem tud változtatni, így meg se próbálja felismerni, hogy minden fájdalmát önmagának teremti. Elhitetik vele, hogy rajta kívülálló okokból érez úgy, ahogy, és tele tömik gyógyszerekkel, amik elnyomják a gondolatok és érzések által teremtett testi tüneteket. Pl az antidepresszáns megváltoztatják az agy kémiai összetevőit, vegyületeit.

De a fő probléma talán az, hogy elhittük, hogy a betegség valami rajtunk kívülálló dologból képződik. Pedig nem, mert a gondolataink és az abból keletkező érzéseink nagyban meghatározzák, hogy mennyire vagyunk fogékonyak a különböző fertőzésekre, betegségekre. Tehát nagyrészt rajtunk múlik. A betegségek egyáltalán nem normálisak, hiába állítják be annak. Azért hisszük csak ezt, mert nagy számban fordulnak elő. Még a közönséges megfázás se normális. Egyetlen betegség sem az.

Egy olyan világban, ahol mindenki lelki harmóniában élne önmagával, és senki se teremtene magának szenvedést és érzelmi fájdalmat, csak nagyon kevés vagy semennyi megbetegedés nem fordulna elő, mert az immunrendszerünk nem lenne folyton leterhelődve azzal, hogy az agyunk által kreált érzelmi fájdalmakból eredő testi tünetek ellen harcol, hanem több energiája jutna a valódi, a testen kívülről származó fertőzésekkel szemben. Manapság viszont minden második, harmadik ember valami betegségbe hal bele.

Mondd el a párodnak, hogy nem beteg. Ez a legjobb, amit tehetsz.

Előre leszögezném: bipoláris vagyok. Mondjuk szerencsére nem a súlyosabb fajtából, és feltétlenül nem is nevezném betegségnek ezt a dolgot, inkább csak nem szokványos jellemvonásnak, tekintve, hogy még sokszor profitálok is a hipomán epizódokból; sokan meg "egészségesek", holott ezerszer abnormálisabb dolgokat művelnek, csak épp nincsenek betegnek nevezve. De ez most másik kérdés.

A depresszív fázisban tényleg az ember tud nagyon negatívan gondolkodni, de ez a havonta szakítós dolog tényleg nem normális. Az, hogy néha egyedül akar maradni, teljesen oké. Még bipolárisnak sem kell ehhez lenni, az embernek sokszor szüksége van arra, hogy egyedül maradjon a gondolataival. De ehhez nem kell szakítani. Volt olyan barátnőm, aki egyszerűen közölte, hogy nagyon maga alatt van, kell neki néhány nap, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Persze, megkérdeztem, hogy tudok-e valamiben segíteni, meg hogy természetesen bármit átbeszélhet velem, de neki tényleg arra volt igénye, hogy SENKI még csak hozzá se szóljon 1-2 napig. Én meg tudomásul vettem, és hagytam, hogy összeszedje magát. És minden ment tovább normálisan. (Sőt, még el is mesélte, hogy mi volt nála ez a nagyon mély pont.)

Szóval egyrészt értem, hogy az ember néha egyedül szeretne maradni, de azt a részét semmiképp sem tudom elfogadni, hogy ehhez menten mindent el kell dobnia magától.

Egyébként sem hiszem, hogy ez csak a bipolaritásról szól. Sőt... sokszor van, hogy egy bipoláris sokkal ragaszkodóbb, mint egy "egészséges" ember. Pont azért, mert keresi a támaszt, a fogódzót. Amikor depresszív fázisban vagyok, borzasztóan sokat tud segíteni, ha valaki ott van mellettem, és látom, hogy van miért (kiért) feklelni, akkor is, ha pocsékul vagyok. Hipomán fázisban meg pláne, hogy feldob, ha valaki mellettem van.

Barátodnak más problémája is lehet, ami jókora makacssággal is párosul. Vagy nagyon komolyan le kell ülni, és átbeszélni a dolgot (az "én ilyen vagyok" nem megoldás), vagy elmenni egy pszichológushoz, vagy esetleg párterápiára. Mert hosszú távon ez így nem fog működni. Sok mindent el lehet nézni, de őszintén: minden normális ember jobban vágyik egy stabil kapcsolatra, mintsem egy olyanra, ahol hetente félni kell attól, hogy vége.

#4: "Az, hogy valaki bipoláris, nem egy betegség, hanem egy állapot, amely állapotnak megvan az oka. Ez az ok nem fizikai, hanem mentális, tehát az illető tud rajta változtatni, ha nagyon akar, mert ahogy belépett abba az állapotba, úgy ki is léphet belőle."

Igen, meg ha a vonat levágja a lábamat, az sem betegség, hanem egy állapot, amiből akaraterővel ugyanúgy kimászhatok, igaz?

Nem akarok nagyon belemenni, de te kevered a klinikai depressziót (aminek sokszor organikus okai is vannak) a múló rosszkedvvel.

Az viszont igaz, hogy akarattal, és megfelelő életvezetéssel sokat lehet javítani a helyzeten. Meg lehet tanulni a bipoláris zavarral együttélni, és rengeteg technika létezik, amivel a tüneteken úrrá lehet lenni. Csak ehhez az szükséges, hogy ő maga is akarja, és ne csak a környezete.

Nem bírja a feszültséget amit ő maga gerjeszt?

Ez aranyos :)

"Igen, meg ha a vonat levágja a lábamat, az sem betegség, hanem egy állapot, amiből akaraterővel ugyanúgy kimászhatok, igaz?"

Nem, abból nem szállhatsz ki, mert az egy fizikai tény, amin nem változtathatsz, csak elfogadhatsz. Ami viszont benned és a fejedben zajlik, azon bármikor változtathatsz, ha van elég jelenléted.

"Nem akarok nagyon belemenni, de te kevered a klinikai depressziót (aminek sokszor organikus okai is vannak) a múló rosszkedvvel."

A "klinikai depresszió" tünetei a hangulatingadozás, a lehangoltság, az önértékelés alacsony szintje, melyek mind abból erednek, hogy nem vagy jelen, hanem folyton el vagy veszve a gondolataidban, amelyek negatív érzéseket generálnak és fizikailag is megbetegítenek, pl megváltoztatják az agyad kémiai összetételét.

Átéltem a depressziót, voltak öngyilkossági gondolatok, kárt is tettem magamban. Pont ezért tudom, hogy kell "legyőzni". Bár a legyőzés szó nem megfelelő, mivel nem harcolni kell ellene, mert azzal csak több energiát adsz neki, hanem egyszerűen fölé kell emelkedni. Ahogy minden mentális betegség esetében is. Ugyanez vonatkozik a bipoláris zavarra.

"Meg lehet tanulni a bipoláris zavarral együttélni"

Miért kéne bárkinek is a fájdalommal együtt élnie? Ez egy hülyeség. Ez a legnagyobb probléma a pszichológusokkal, hogy ilyen hülyeségeket mondanak, hogy az alany tanuljon meg együtt élni a fájdalommal és a szenvedéssel. Amikor van belőle kiút. Senki se születik arra, hogy szenvedjen.