Működhet-e egy olyan kapcsolat ahol az egyik fél nem akar gyereket a másik meg igen?

Mondd meg neki, hogy ne győzködjön.

Az elején megmondtad, hogy nem akarsz gyereket.

Akkor elfogadta, ennyi.

Nem lesz boldog gyerek nélkül. Én tudom magamról, hogy szeretnék gyereket, ezért nem akarok olyan férfivel lenni, aki nem szeretne.

Ha 30 éves, akkor ne húzd az idejét. Ülj le vele beszélni, hogy te nem szeretnél, ő pedig igen. Egy gyerek egy igazi csoda, ne tagadd meg tőle. Jol latod, hogy jobb neki nélküled.

Na megjöttem, mint szupermami.:)

Én amúgy teljesen úgy éreztem, mint te, ki nem állhattam a gyerekeket és ez egyre csak erősödött bennem olyan 23 éves koromtól fogva 34 éves koromig. 20 évesen még vágytam saját gyerekre, de nem sikerült hozzá párt találni, aztán átfordult bennem és egyre erősebb lett az érzés, hogy nem kell nekem. Ebbe belejátszott barátnőm, aki azonnal menhelyre vágta a 10 éves kutyáját, ahogy lebabázott. 29 voltam, amikor szerelmes lettem valakibe, aki vágyott gyerekre és furcsa mód azt éreztem, el tudnám magunkat képzelni szülőként. Azt kérte, idővel gondoljam át ezt a gyerek kérdést. Nem sürgetett, de egyértelművé tette, hogy ő akar. Én nem hitegettem, mert bizonytalan voltam, ugyanis harcolt bennem az érzés, hogy ki nem állhatom a gyerekeket és az, hogy el tudtam képzelni magunkat gyerekes családként. Valamennyire mégis csak az ő kedvéért mentem bele a babaprojektbe és tulajdonképpen örültem neki, hogy 1,5 éven át nem estem teherbe. Már nem is aggódtam azon, mi lesz ha sikerül, amikor terhes lettem. Akkor voltam 34 éves. Egyébként azért ilyen későn, mert volt krízis a kapcsolatunkban bőven és én csak akkor tudtam magam rávenni a babaprojektre, amikor végre megkérte a kezem. Egyébként utólag jöttem rá, hogy ő meg pont azért halogatta a lánykérést, mert nem volt biztos benne, hogy hajlandó leszek neki gyereket szülni. Azt azért sose felejtem el, amikor megtudtam, hogy van valaki a hasamban, azt éreztem, hogy egy akkora csoda részese vagyok, ami leírhatatlan. Korábban úgy gondoltam, kiszaladok a világból az Alien-es érzéstől, ha kiderül hogy bennem van valaki vagy megmozdul. Ehelyett azt éreztem, hogy egy belső világ nyílt bennem és elkezdtem befelé figyelni. Azt éreztem, hogy én már soha többé nem leszek egyedül. Minden nap megnéztük egy könyvben napról napra a fejlődő embriót és pontosan tudtuk, hogy épp aznap mekkora és hogyan néz ki. Varázslatos volt. De a varázslaton túl még mindig nem éreztem azt, hogy ütyülipütyülizni akarnék vele vagy ilyesmi. Mint valami furcsa kis idegent, képzeltem el a hasamban és időnként aggódni kezdtem, mi lesz, ha nem tudom majd szeretni a gyerekemet. Viszont a 18 hetes kötelező szűrésre már úgy mentem, hogy nana, el a kezekkel a gyerekemtől, nem érdekel mit találtok, ez az én gyerekem betegen is, nem engedem elvetetni. Láttam őt 11 hetes UH-on, már akkor komplett emberke volt. Aztán a 8. hónap táján volt egy depressziós korszakom, amikor azt éreztem, hogy kerékbe fog törni az életem, hogy mindennek vége, soha többé nem kutyázhatok, mi lesz a kutyáimmal, stb. Ellenszenvvel gondoltam a gyerekre ott a hasamban és ő megérezte, mert azon a héten alig mozgott. Akkor elszégyelltem magam és megbeszéltem magammal, hogy ez a szegény kis teremtmény semmiről se tehet és nem ő akart megfoganni. Nem tudom elmondani, milyen mélységes bánatot éreztem és azóta hányszor tört rám a szomorúság, hogy ezt éreztem iránta.:( Utána már izgatottan vártam őt, de fogalmam sem volt, milyen lesz őt megismerni. Aztán amikor kivették a hasamból és meghallottam a hangját, azt mondtam, Istenem, milyen édes hangja van! Én, akinek fölállt a szőr a hátán a babasírástól, mert macskanyávogásra emlékeztetett! És én, aki minden újszülöttet rondának és cseppet se cukinak tartottam, amikor megpillantottam őt, nem akartam elhinni, hogy ez az édes kis tündér az enyém. Toltam befelé a kiskocsival a kórterembe, akkor kaptam meg először és fülig ért a szám. Aztán óvatosan kivettem őt a kocsiból és nem tudtam többé levenni a szememet róla. Nem hittem volna, hogy ilyen pici ember létezik a világon. És annyira édes pofija volt! És azok a nagy okos szemek! Éjjel-nappal babáztam. Első látásra szerelem volt. Nem tudom elmondani az érzést, amikor ráébredtünk a férjemmel, hogy mi többé nem létezünk a kislányunk nélkül. Őrületes szerelem és boldogság. Eltelt már azóta 6 év és életem legnagyobb ajándéka Ő. Ha fiatalabb lennék, szültem volna még legalább két gyereket. Annyira szomorú voltam, amikor rájöttem, hogy nekem nem lesz több gyerekem. De örülök neki nagyon. Hálás vagyok a férjemnek, hogy anyává válhattam. És a kutyák is megmaradtak. Sőt. A lányom olyan macskás lett, hogy azóta van már 3 cica is.

Én azt gondolom, aludhatnátok még erre a kérdésre. Bőven jó lenne 28-29 éves korod körül átgondolni ezt. Ő is ráér 5-6 év múlva apuka lenni. Ugyanakkor ha akkor se vagy hajlandó a gyerekvállalásra, akkor valóban rizikós, hogy ő kifut az időből. Mire megismer, megszeret valakit újra.