Miért fáj a másiknak, ha a párja nélküle is jól tudja magát érezni?

Most olvastam egy cikket, az volt a témája, hogy a "nőnek otthon a helye" és hogy a férfiak milyen hisztiket képesek levágni, ha az asszony úgy gondolja, hogy a családi tűzhelyen túl is van élet (hobbi, barátok, kirándulás) és a férjurán túl is van igénye társaságra.

Innen jött az ötlet (megjegyzem, a cikk kiemeli, hogy a nőben is van ilyen, sőt, hozzáteszem, hogy tapasztalataim szerint a nők szoktak hisztisebbek lenni, ha párjuk nélkülük is jól érzi magát: ugyanakkor nőként velem bánt az expasim ilyen miazhogyjólmeredéreznimagadatnélkülem-hozzáállással, illetve egy nagynéném azért vált a férjétől, mert a férje nem bírta elviselni, hogy a felesége, miután felnőttek az unokatesóim, továbbképzésekre járt, előléptették a munkahelyén, és megemelték a fizetését).

Az exem olyan volt, hogy otthon punnyadt munka után, és folyton nyavalygott, hogy unatkozik. Én sem vagyok társasági ember, de mindig van valami ambícióm (pl szilveszteri maraton, C1-es nyelvvizsga, külföldi ösztöndíj megpályázása, pluszmunka az ájfonért) és általában vagy az volt, hogy meghívatta magát ("Miért a barátnőiddel mész színházba, amikor ittvagyoknekedén?" "Miért nem futjuk le együtt a maratont?") olyan helyekre, ahova magától esze ágában se menni, aztán nagy duzzogva csinálja, úgy ímmel-ámmal és az én kedvemet is elrontja vele vagy pedig folyton hívogat telefonon és üzenetekkel bombáz, próbálja kicsikarni tőlem a lógást (amúgy hozzám se ér, csak akkor bújik és puszilgat, amikor megyek anyámmal, (wellnesshétvégére), a legvégén meg jött a "hatehetentekétszernyelviskolábajárszakkormárnemisszeretsz"-szintű zsarolás, illetve abban a hitben élt, hogy a szabadidőmhöz neki alanyi joga van és joga van számonkérni tőlem, hogy péntekdélután miért az unokahúgommal fagyiztam és miért nem vele néztem végig a Trónok Harca hetedik évadát.