Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Férfiak! Valóban nagy probléma ha egy nőnek magasak az érzelmi igényei? Többi lent!
Egy elég nehéz gyerekkoron vagyok túl. Remek példája vagyok annak, amikor nem megfelelő emberek válnak szülőkké, nem gondolják át, hogy valóban kell-e nekik gyerek, s akkor látják be, hogy nem kellett volna, mikor már késő... Sok megpróbáltatás ért már engem egészen fiatalon is, rengeteget szenvedtem. Apukám nagy nőfaló volt, sem a férj sem az apaszerep nem ment neki. Érzelmileg zsarolta anyukámat, engem pedig érzelmileg és fizikálisan is bántalmazott. Rajtam vezette le minden dühét, a nők iránt érzett mérhetetlen megvetését, úgy érezte én akadályoztam meg őt abban, hogy jobb élete lehessen. Nem dolgozott, a pénzünk jó részét a szeretőire költötte. Anyukám sokat dolgozott, hogy fent tudjon minket tartani, voltaképp alig láttam. Fiatal korában ért traumák miatt gyógyszeres kezelésre szorul, ez akkoriban viszont olyan súlyos volt, hogy hajlamos volt "bekómálni" a gyógyszerektől, a világát sem tudta. Mivel ő nem volt otthon, apum gondjaira voltam bízva, aki gondoskodott arról, hogy megtapasztaljam, milyen érzés rettegni valakitől...
7 éves koromban váltak el, anyukám utána teljesen megzuhant, évekig csak vegetált. A szülei, tehát a nagyszüleim folytonos gondoskodására szorult. Éjjel-nappal oda kellett rá figyelni, mamáék pedig döntöttek: szinte lemondva rólam, anyumnak szentelték minden idejüket, sokszor elfelejtkeztek rólam. Gyakran éreztették/éreztetik a mai napig velem, hogy nincs rám szükség, felesleges vagyok. Mindenféle szeretet nélkül, magányosan, végtelenül elhanyagolva érzelmi nyomorban nőttem fel.
Ez pedig - akármennyire is szeretnék "normális" lenni - mai napig megmutatkozik rajtam/bennem. Barátaim szerint végtelenül erős a jellemem, igazi tyúkanyó vagyok, szeretek nevetni és mosolyogni, de ugyanakkor határozott vagyok, tudom, mit akarok. Az alapvető tinivágyak, mint bulizás és társai, nálam sosem játszottak szerepet, jobban örültem volna már akkoriban is egy nyugodt hétvégének a barátommal. Minden vágyam, hogy legyen egy boldog családom: férjem és gyermekeim. Olyan anya és feleség szeretnék lenni, valamint olyan férjet szeretnék, amit én (a múltamból kiindulva) sosem láthattam példaként. Mivel semmiféle szeretetet nem kaptam, így nagyon érzelmes, gondoskodó ember lettem, nem akarom, hogy a szeretteimnek olyan fájdalmat okozzak, mint nekem a családtagjaim... Magasak az érzelmi igényeim is. Sok szeretetre, szeretgetésre, gondoskodásra és romantikára vágyom, mindig is olyan társat akartam magam mellé, akinek nagyon is sokat jelentek, fontos személy vagyok és ezt érezteti/hangoztatja is. Voltak már barátaim, de egyiküktől se kaptam ezeket meg. Nem vagyok előnytelen küllemű, szóval a külsőmmel semmi gond nincs, nem emiatt ment nehezen a társkeresés.
Most majdnem 2 hónapja kapcsolatban vagyok, és eddig nem, de most kezdek kicsit félni a páromat illetően - hogy valóban mellém való-e. Egyre gyakrabban hangoztatja (nem bunkón, normálisan mondja), hogy ő nem romantikus típus, ő fél attól, hogy nem képes nekem mindazt megadni, ami nekem kell. Tudatában van vele, sőt, látta is a családomat, hogy milyenek velem, így emiatt is úgy érzem, nagy rajta a nyomás... Tudja, hogy csak tőle kaphatok szeretetet, mástól nem, de mivel neki normális családi élete volt és boldog gyerekkora és múltja, így nem érzi át teljesen, milyen is az, amikor valaki úgy nő fel, mint én. Normál múltú emberként nehezére esik annyira átadni magát az érzelmeknek, ahogy én teszem, amilyen én vagyok. (Mindig kapott szeretetet, megbecsülték, tisztelték, védték, támogatták - nincs érzelmileg "kimerülve".) Minden másban amúgy remek társ, de ettől, az érzelmi tértől nagyon tartok. Nem egy kapcsolatomat nyírta már ki az, hogy nem volt azonos az érzelmi szint. Próbáltam már vele ezekről beszélgetni, tudja, hogy nekem ennél több érzelem kell, és azt mondja, próbálkozik. De mivel alapvetően nem ilyen ember, ezért sokszor azon gondolkodok, mennyire önző vagyok, hogy elvárok tőle egy olyan érzelmi szintet és viselkedést, amire ő mondjuk nem képes - aztán arra gondolok, hogy de mégis, hadd várjam el már ezt, nem túl nagy kérés, nem lehetetlent várok, illetve nekem erre szükségem lenne...
Mondanátok erről véleményt, kérlek? Én 22, ő 28 éves.
Ne érezz bűntudatot amiatt, hogy vannak érzelmi igényeid, amiket te elvársz, függetlenül a múltadtól, viszont abban igazad van, hogy olyasmit kérsz a párodtól, amit ő nem tud megadni. Próbálkozzon érzelmesebb lenni, próbálkozzon jobban szeretni? Ezt te sem gondolod komolyan, hogy így működik. Szeret, amennyire szeret, érzelmes, amennyire érzelmes, ez nem próbálkozás kérdése, ha erőlteti, abból semmi jó nem sül ki, egyikőtök felé sem.
Nagyon sok érzelmes fiú van a világban, akikkel nem lenne probléma, nem kellene külön beszélgetni arról, hogy neked többre van igényed. Ez kicsit olyan, mint a szex, ha neked napi 3 alkalomra van igényed, a másik meg elégedett a heti 3-al, akkor persze, próbálkozhat, de mi végre? Semmi értelme erőlködni, ha nem magától, teljesen őszintén jön a dolog.
Ezek alapján azt gondolnám, hogy eddig nem találtad meg a hozzád illő fiút, viszont az is nyilvánvaló számomra, hogy szakember segítségét lenne érdemes kérned, hogy feldolgozd a gyerekkori sérelmeid. Értem én, hogy ez a múltad, ami nagyban meghatározza, ki vagy, viszont nem mentség semmire, amit a jelenben csinálsz. Ebbe kapaszkodni, ezt mantrázni, hogy márpedig neked azért vannak ilyen meg olyan szükségleteid, mert gyerekkorodban a szüleid meg satöbbi, az nagyon éretlen és nagyon rossz taktika. Igen, a szüleid elkúrták, és tök jó, hogy te ennél jobb szeretnél lenni, de ennek ellenére igenis fel kellene dolgoznod a traumákat, mert nem kapaszkodhatsz ebbe az érvbe örökké. Te magad alakítod az életed és azt, aki vagy, nem a szüleid, 22 évesen már főleg nem. A múltad az, ami, de nem szabad hagynod, hogy ilyen mértékben meghatározzon téged.
Először is, köszönöm szépen mindenki válaszát!
Természetesen igények oda-vissza vannak. Én nem csak elvárok, adok is. Tiszteletben tartom minden vágyát, a barátaival való programjait, van saját tere, szentelhet elég időt a hobbijának. Amiben tudok, segítek, mellette állok és nagyon szeretem.
Nem "tipikus" követelőző nőszemély vagyok, nincs pórázon tartva, mint egy állat és nem is egy papucs... :)
Már megtanultam feldolgozni mindazt, amik történtek velem, a nehezén bőven túl vagyok - szerencsére. :) A családom mai napig igyekszik megkeseríteni az életem, emiatt vannak feszültebb napjaim, de mindig erőt veszek magamon és túllendülök. Nem kapaszkodok a múltamba, és nem is hozom fel kifogásként. Ismerek én is olyan személyt, aki ezt teszi, rám ez nem jellemző. Nyilván vannak nekem is hibáim, ahogy mindenki másnak, de nem takarózom azzal, hogy a gyerekkorom az oka.
Lehet kicsit túl negatívra sikeredett a levelem, emiatt bocsánatot kérek.
Nálam a magas érzelmi igények nem öltenek beteges mértékeket, nem elnyomni akarom a másikat és nem akarom, hogy folyton rajtam legyen és szerelmes ódákat zengjen nekem. Egy szál rózsa, egy kis érzelmeskedés, kedveskedés, figyelmesség, lelkizés bőven elég. Ilyenekre gondolok, kedves férfiak, nem hű de nagy dolgokra. :D
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!