Mennyire tudják elfogadni a férfiak ezt a viselkedést egy párkapcsolatban? Sikerül valaha levetkőznöm ezt, vagy már örökre ezt a mintát viszem tovább?

Eddig minden barátom (ketten voltak) sérelmezte, hogy nem nyílok meg eléggé,továbbá, hogy én soha nem keresem őket, nem érdeklődöm felőlük és nem kezdeményezek semmiben, egyoldalúnak érzik az egész kapcsolatot. Nem tehetek róla, ilyen vagyok, legbelül szerettem őket, de folyamatos félelem van bennem, hogyha túlságosan kiadom magam vagy kimutatom, akkor egyszerűen megunnak, nem leszek már érdekes, kiszeretnek belőlem és eldobnak. Ez a legnagyobb félelmem kapcsolatban, holott még soha nem volt példa erre, senki nem használt ki és nincsenek rossz tapasztalataim vagy keserű élményeim, sőt, mindig is jól bántak velem.. de valami miatt bennem van ez a gát és mivel már a második kapcsolatomnak lett részben emiatt vége, nem tudom mit tegyek és mitől lehet ez.

A legrosszabbul az esik, hogy azt mondta a második barátom, ha igazán szerettem volna, akkor kimutattam volna és nem csak a végén kapálóztam volna és akartam volna őt annyira. (Úgy érzem életem szerelme volt, ő mégis ezt gondolja..) Hiába tudom, hogy ez nem így van, mit sem érek vele, ha ő nem fogadja el. Üresnek és érzéketlennek érzem magam és szerintem rengeteg idő kell ahhoz, hogy megszeressek valakit és ezt ki is tudjam/merjem mutatni félelmek nélkül. Ezen felül még hozom a sérelmeket is ebből fakadóan és attól tartok, hogy a következő alany már semmit nem vált ki belőlem, csak egy halvány mosolyt és mire többet is adok, késő lesz és folytatódik az ördögi kör.