Mennyire tudják elfogadni a férfiak ezt a viselkedést egy párkapcsolatban? Sikerül valaha levetkőznöm ezt, vagy már örökre ezt a mintát viszem tovább?

Én pont azért unnálak meg,amit teszel az ellen,hogy megunjanak a pasik.

A 2.barátoddal értek egyet aki nagyon szeretsz,annak meg tudsz nyìlni.

Az exem teljesen ugyan ezt csinálta. Az elején bűbáj és lebegtünk, mint valami tinik, aztán jött nála a "hoppá, túl boldog vagyok", aztán elkezdte magát lefojtani, mindent túlracionalizálni, persze nem most jöttem a falvédőről és észleltem, hogy probléma van, kértem beszéljünk, mi bántja, természetesen nem állt meg semmi, amit mondott. Hol a tettei ütötték a szavait, hol fordítva. Nem ilyen rosszindulatú hazudozást kell elképzelni, hanem mikor menekül az ember. Mondtam, hogy azt gondolom átlátok rajta, ez van, mégpedig ezért és ezért, mesélje el, segítek neki, nem a múlt démonja vagyok, hanem az újfiú, nem azért vagyok itt, hogy bántsam. Erre támadott. Miután megnyugodott, félig-meddig lehetett még beszélni vele rendesen, aztán az üss és fuss taktikával bökdösődött, amit restellek, de elfogyott a türelmem (nem bántottam, csak belementem a vitákba). Pár hónapig még hol elvoltunk, hol nem, de lefele tartott a görbénk. Egy hónapos eljátszom, hogy leszarlak időszak megbeszélése (veszekedése) után faképnél hagytam, amire úgy reagált, hogy ha itt hagyom, akkor végleg. Mondtam, hogy csak nyugságot akarok, mert arra vettem ki a szabadságot, de nem lehet vele mit kezdeni, ha úgy megyek, akkor úgy megyek, de én ezt nem hallgatom ma már. Szakításnak vette, keresett, megbeszéltük, folytatta egy hétig, kértem, hogy beszéljünk, nem ér rá...szakítottam levélben. "megnyílt", ígért fűt-fát, mondtam, hogy semmit nem akarok jobban, mint rendesen lenni, ahogyvoltunk, de gondolja meg, mert úgy látom én a lehetőségeim végére értem. Nem kell agyalni, csináljuk. Egész jó volt, sikerült találkozni és egy tök jó randit produkálni, majd teljesen újra bezárni, hogy kivételesen ő mondja ki, hogy vége. Nem sajnálom ezt a 10 hónapot, mert szerettem/szeretem és nem arról van szó, hogy ne tudnék nélküle élni, csak nem akarok. Nem haragszom, szeretem, de tudom valahol, hogy többet nem látom. Tudom, hogy nem hibáztam semmiben és tudom, hogy ez csak egy buta döntés eredménye volt, hogy márpedig ő nem lesz boldog, mert talán ő sem tudja, hogy miért.

Szar érzés lehet neked ez kérdező...ahogy az is szar, hogy tudod, hogy te mindent megtettél, hiszed és tudod, hogy igazad van, tudod, hogy lehetnétek boldogok, ha akarná a másik és tudod, hogy vagy megdöglesz vagy új szívet növesztesz valami csoda folytán magadnak, mert az bizony ott maradt előtte, a sárban, a lábai előtt.

Kérlek szépen hozd rendbe magad és addig ne ismerkedj mással, mert csak mindkettőtöket szopatod a semmi miatt. Az exemnek legalább oka volt rá, mert volt egy durva törés az életében, de neked még az sincs. Keress valakit, aki segít.

31/f

Én valahogy úgy érzem, hogy neked ez egy kényelmes, komfortos állapot, hogy maradsz begubózva passzívan a párkapcsolatban is, aztán a másik meg kapirgáljon csak, bontogassa a rétegeket, persze ne túlzottan, mert akkor erőszakos, de ne is hagyjon fel vele, mert akkor így maradsz, meg nem foglalkozik veled. Párszor meg hülyét csinál magából. Egy idő után elfáradnak ebben, megunják.

Valamennyire a párom is ilyen.

Reagálva a sok lepontozásra.....fog a f@xom nektek itt kitárulkozni megint ezek után ti fírgek :p

31/f

Nem tudnám elfogadni

"nem nyílok meg eléggé,továbbá, hogy én soha nem keresem őket, nem érdeklődöm felőlük és nem kezdeményezek semmiben, egyoldalúnak érzik az egész kapcsolatot."

Semennyire sem tudnám ezt elfogadni.

#4 "Sajnos az a helyzet, hogy ha nagyon megnyílsz és már nem kell tenniük érted, akkor tényleg unalmas leszel nekik." - abba nem gondoltál bele, hogy nem azért tartanak unalmasnak, mert "túlságosan megnyílsz", hanem mert valóban unalmas vagy?

Ez a "túlságosan megnyílsz" egy bullshit. Ha valakit szeretek, akkor a véleménye érdekel, a nézőpontja, a gondolatai érdekelnek - nem pedig az, hogy elkezd taktikázgatni meg titokzatoskodni.