Hogy dolgozzuk fel, hogy valószínűleg sose lesz saját lakásunk/házunk, és lehet, hogy még albérletünk se?

A párommal néhány éven belül szeretnénk esküvőt, utána pedig majd babázni.

Viszont a lakhatás-kérdés teljesen kilátástalan számunkra. Egyikünk se keresi túl magát - jól boldogulunk, de egy ingatlanhoz édeskevés, amit megkeresünk. A környéken 15-20millió között kezdődnek a 40 nm-nél kisebb, lepukkant és/vagy félkész házak. Albérlet a faluban nincs. (Szeretnénk ebben a faluban maradni, mert a közelben más helyek vagy még drágábbak, vagy nem túl biztonságosak...) Hitelbe nem igazán merünk belevágni, mert a páromnak volt egy betegsége régen, ami az orvosok szerint visszatérhet bármikor, és akkor hosszabb időre teljesen kieshet a munkából.

Sajnos emiatt egyre többször van rossz kedvünk, ami nem tesz túl jót a kapcsolatunknak.

Jelenleg a párom szüleinél lakunk, egy kétgenerációs ház felső szintjén... elvagyunk egyelőre, de nem szeretnénk, ha ez végleges lenne.

Egyre többször jön szóba a téma, és csak rossz kedvünk lesz és ingerültek leszünk.

Mit tehetnénk? Hogy törődjünk bele a kilátástalanságba? Mit csináljunk, hogy ez ne csináljon feszültséget? Hogy győzhető le ez a reménytelenség-érzet?